Robert Pattinson és David Cronenberg összeállnak egy ijesztő ‘vígjátékra’ a kapitalizmusról és az autószerelésről

James Rocchi, The Hitlist
Ha a paranoiának lenne koszorús költője, akkor egyértelműen a Cosmopolis mögötti mindkettő szerző érdemes lenne a címre. Don DeLillo könyve alapján készült a film – az író regényei a „White Noise”, a „Libra”, a „Mao II” és a többi már felfedezték az évszázad amerikáját a nukleáris rettegéstől a bérgyilkosságon át a szektákig – amely egy nap alatt bontakozik ki, ahogy az ifjú befektetési szakember (Robert Pattinson) átutazik egész Manhattanen egy hajvágásért egy limuzinban, közben pedig a forgalomban és a saját döntéseiben is megreked. DeLillo prózája megnehezít minden feldolgozást – megnehezíti a könnyű olvasást is – és a rendező, aki felvette a kesztyűt, együttműködik DeLillo szavaival és szimbolizmusával és kérdéseivel és összeesküvéseivel nem más, mint David Cronenberg, a Videodrome, a Légy és a Meztelen ebéd rendezője.
Ez nem az első alkalom, hogy DeLillo-könyvből filmet készítenek és nem az első alkalom, hogy Cronenberg megbirkózott egy látszólag megfilmesíthetetlen könyvvel. Van egy kielégítő összhang a kettőjük témáiban, nézőpontjaiban és módszertanában afelől, ahogy Eric elvakultan közeledik kedvenc borbélya felé és afelől, ahogy a világ pénzpiacai omladoznak, mialatt Packer spekulációja az emelkedő kínai jüan ellen épp elsöpri a saját vagyonát és a cégét.
Eric aggódik, hogy valamiféle titkos összeesküvés áldozata: és ahogy a mondás tartja, csak azért, mert paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem akarnak elkapni, ugyanakkor csak azért, mert paranoiás vagy, azt sem jelenti, hogy el akarnak kapni. Amikor Torval, a sofőr (akit a keserű és vicces Kevin Durand játszik, felismerhető a Lostból és remek munkát végez) megkérdezi Ericet, hogy tényleg akarja-e az utat, akkor a DeLillo-féle adok-kapok dialógus elkezdődik, ahogy azt Cronenberg elképzelte: „A forgalom egy rémálom lesz, az elnök a városba látogat.” Eric megzavarodik: „Minek az elnöke?” Torval pislog egyet: „Az Egyesült Államoké.” Ericet nem nyűgözi le és nem ijeszti el, hogy a titkosszolgálat eltorlaszolja Manhattan utcáit a biztonság nevében: „Még van valaki, aki le akar lőni egy elnököt?”
A párbeszédek gyorstüzelésűek, annyira, hogy valóságos lyukakat ütnek. És ahogy Eric átautózik a városon a különös kocsijával – mialatt a világ tárgyalások, szexuális kalandok és még orvosi vizitek képében is megjelenik a limó hátuljában – rájövünk, hogy ő a modern kapitalizmus kivonatos összegzése. A titánok, akik a világot felépítik, apró, törékeny emberek. És épp eléggé érdekes, hogy amikor egy sötét tekintetű cápát keres valaki, aki remeg a megérdemeletlen hírnév miatt, akkor Pattinson különösen jó választás.
A film jobban néz ki, mint Cronenberg legutóbbi próbálkozásai – tiszta, de nem művi, még akkor sem, ha Cronenberg kényelmesebben mozog a rendezői székben, mint a valódi világban és még úgy sem, hogy a limuzinból a külső világot megjelenítő képek olyan sterilen laposak, mint az autós jelenet az Észak-északnyugatban. Ahogy Eric beszél az információs biztonsági főnökével (a bedrótozott Jay Baruchellel) és a feleségével (a gyönyörű, üres képű Sarah Gadonnal) és mindenki mással, a dialógusok lefedik a rémisztőt és az egyértelműt, a tompát és a banálist, a semmit és a mindent és vissza. (Mindig eszembe jutott Lawrence Harvey és Janet Leigh beszélgetése a Mandzsúriai jelöltben, akiknek az első párbeszéde egyszerre jelentéktelen és elképesztően fontos: itt minden beszélgetés ilyen.) Ahogy a Videodrome tekintett a televíziózásra, a Cosmopolis úgy tekint a kapitalizmusra, a nagy cégek összetett látomások csupán, holott azok ritkán összetettek, viszont eléggé létezőek. Eric belehajt egy tüntetésbe, amely az Occupy Wall Streetet idézi, miközben a világ pénzpiacai éppen összeomlanak, holott az egész könyvet 2003-ban mutatták be: ez azt jelenti, hogy vagy Don DeLillo nagyon okos, vagy mi vagyunk nagyon buták.
Más szereplők is remekül állnak helyt Don DeLillo ötleteinek megjelenítésében és Cronenberg közvetett párbeszédeiben – Juliette Binoche és Samantha Morton, Mathieu Almaric és Paul Giamatti – és a zene, amelyet a Metric szolgáltat, épp a megfelelő csúcsos, nyugtalan érzést hozza, amilyet egy olyan ember érez, akit a saját őrülete hajt keresztül a városon az önpusztítás felé. A film cinizmusa egyszerre remek és megérdemelt: egy helyen Eric megjegyzi: „senki nem utálja a gazdagokat… mindenki arra gondol, hogy tíz másodperc választja el a gazdagságtól.” Jeges, ropogós és kristályszerűen éles szatíra a pénzbolond világról. A Cosmopolis egy limuzinos útra visz, a modern társadalom összeomlásába. Nem mi vezetünk, de nyugodtan utazhatunk, mert a végén ki kell szállni és ki kell fizetni az árát.
4/5
Advertisements

Gondolatok Cannesból : David Cronenberg Cosmopolisa

 Eredetiben itt

Catherine Bray, a Film4.com szerkesztője

A Cosmopolist előre egy ‘hideg’ filmnek írták le és ez igaz is. A melegség kisiklatná. Ahogy belemerülünk abba, hogy a 28 éves milliárdos főhős, Eric Packer (Robert Pattinson) pénzügyi öngyilkosságot hajt végre, miközben egy napig utazik limuzinjával egy hajvágásért, a David Cronenberg-féle Cosmopolis nem egy szociális realista társadalomkritikája, nem is egy egyenlőség-párti darab, amely kizsigereli a gonoszt. Nem kérdezi meg, hogy gondolunk-e néha a szupergazdagokra, mert néha nehéz gazdagnak is lenni. Amit felismer a film, az az aránytalan és sürgős kényszer arra, hogy megértsük a főhős gondolkodását, akinek aránytalan hatalom adatott.
És így Cronenberg kísértetiesen csúcsra járatott realizmussal vitte filmre Don DeLillo brilliáns regényét, amelyben mélyen beletekintünk Eric Packer sekély életébe, megengedi, hogy átérezzük, amit ő érez – vagy inkább, és itt jön képbe a hideg szó – ne érezzük, amit ő képtelen érezni, mert jeges életvitele során nem érez semmit a világ iránt. És hogy ne érezhetnénk? Ez a Cosmopolis sötét kérdése – látjuk, hogy ekkora vagyon káros lehet, látjuk a mérhetetlen elszigeteltséget, a biztonságot, az unalmat, a vágytalan távolságtartást, és mégis, ahogy Packer megfogalmazza a Paul Giamatti által megformált csavargónak, nem vagyunk képesek gyűlölni a gazdagokat, mert mindannyian karnyújtásnyira állunk attól, hogy mi is gazdaggá váljunk.
A film nem kérdezi meg, hogy lett ilyen a világ: elég tudni, hogy ilyen lett. Ahogy a Samantha Morton által kifinomult szívtelenséggel alakított Vija Kinsky, Packer elméleti csoportvezetője megfogalmazza, leegyszerűsítive a pénz szerepét arra, hogy „elvesztette értékmérő képességét, ahogy egykor a festmények is elvesztették. A pénz önmagáért beszél.” Belecsöppenünk a pénz szürreális, posztmodern, veszélyes, önmagára hivatkozó korszakába.
A film többször is megkérdezi, hogyan alakult ki ez a helyzet, hogyan marad fenn, vibrál és áramlik. A média egyértelműen hibás, ott bujkál végig a sarokban. Packer útja a hajvágásért egy olyan világot vetít elénk, ahol vagyonok múlhatnak a hírnéven vagy a megjelenésen. „Mindig a saját legendánkat hallom” mondja a főhős „Fiatalok vagyunk és a farkasok neveltek fel.” Az Emily Hampshire által játszott Jane Melman, Packer cégének a gazdasági vezetője szembeszáll a legendával, nem a tartalom, hanem a megjelenés szempontjából, amikor leírja Packer 22 éves technikai tanácsadóját a hajviselete és öltözködése miatt. „Ott az a csík a hajában. Ott a fülbevalója.” Packer tiltakozik: „Nincs ott a fülbevalója.” Mindketten tudják pontosan, miféle elméleti fülbevalóról beszélnek – ezért a határozott névelő – mindketten hiperérzékenyek majdnem észrevehetetlen megjelenésbeli sajátosságokra.
Ez persze még nem új, a Pensées-ben Pascal híres megjegyzése szerint „Ha Kleopátra orra rövidebb lett volna, az egész világ máshogy nézne most ki” – ami új, az az időlépték, amely szerint ítéletet mondanak a külső szerint: egy fülbevaló által kifejezett jelbeszéd, egy orr hossza. Ezek elterjednek a világban, döntéseket hoznak szerintük és tétet fejeznek ki. Az idő kulcsfontosságú a Cosmopolisban; Packer nanoszekundumokról, zepto-, sőt, joktoszekundumokról beszél, egységekről, amelyek a piaci erők változását kifejezik, ahogy összeomlanak vagy felemelkednek egy beszédben tartott pillanatnyi szünet alatt. Egy gazdasági minisztert többször is említenek, aki épp készül lemondani, mert egy beszéde közepén tartott egy pillanatnyi szünetet. „Megpróbálják megalkotni a szünet jelentőségét” – magyarázza Melman. „Így az egész gazdaság megrázkódik, mert egy ember levegőt vett.”
Az idő, ami felett Packernek nincs uralma, az ő saját kora. A késő húszas éveiben járva senkinek nem lehet közömbös a tompa fájdalom ebben a mondatban: „Mindig fiatalabb voltam, mint az emberek körülöttem. Egy nap ez kezdett megváltozni” talán az idősebb embereket sem hagy hidegen, vagy még le is nyűgöz ez a gondolat. Packer megpróbálja megállítani a húsa romlását napi orvosi vizittel, amely a film egyik legsokkolóbb jelenetéhez vezet. Packert hosszú és láthatóan fájdalmas prosztatavizsgálatnak vetik alá, közvetlenül a pénzügyi főnök, Melman szeme láttára, aki a vizespalackját olyan módon fogja, amelyet Packer szexuálisan izgatónak talál: „lenyeled.”
A testiség és a szex a Cosmopolisban általában perverz, üzleties, vagy mindkettő. Packer megkéri a testőrét, hogy kábítsa el a bénítófegyverével egy szexuális együttlét során, közben a házasságon belüli szex egy dinasztikus szempontból fontos tranzakció. „Az anyád melleit örökölted. […] Csodás, felálló ciciket.” Packer ezt mondja a szintén milliárdos Elise Shifrinnek (Sarah Gaddon), gyönyörű, alig néhány hete elvett nejének. Ő cserébe megjegyzi „A szemeid kékek […] Sosem mondtad, hogy kék szemű vagy.” Packer üldözi, hogy szexuálisan aktivizálja végre magát, amely a nő számára láthatóan nem érdekes dolog, más nő szagát érzi rajta, és ellentmondásos módon mégis érdekelni kezdi a férfi. Érzik, hogy ez nem normális és küzdeni kezdenek a normalitásért: „Ez már jó. Olyanok vagyunk, mint két beszélgető ember. Nem így beszélgetnek az emberek?”
Ezekben a pillanatokban villan meg a film fanyar humora és itt lehet azonosulni a szereplőkkel – ki ne került volna már kínos helyzetekbe? Különösen emlékeztet a Peep Show nevű sitcom nemrég boncolt kérdésére, ahol a szereplők önmagukat figyelik különböző helyzetekben („Egyértelműen látom, hogy elgondolkodtunk valamin.” „Ez olyan dolog, amit emberek akkor csinálnak, amikor jól érzik magukat.” és így tovább).
A Cosmopolis humora egyértelműen nem a legegyenesebb fajta, de végig jelen van, néha akasztófahumor-szerűen világít rá a világ abszurditására. A humor egy emberi módszer arra, hogy meg tudjunk birkózni az olyan statisztikákkal, mint amilyen 2006-ban látott napvilágot, és amely szerint a három leggazdagabb ember, beleértve Bill Gatest, több pénzzel rendelkezik, mint a 48 legszegényebb ország együttvéve. Nyilvánvaló, hogy a Cosmopolis egy disztópikus látomás, de a legszörnyűbb benne, hogy nem szükséges felnagyítania dolgokat: ez egy létező, disztópikus tény. Bátran újrafogalmazza a Kommunista Kiáltvány első sorát, amelyben felcseréli Európát a világgal és a kommunizmust a kapitalizmussal: „Kísértet járja be a világot, a kapitalizmus kísértete.” Ezt egy filmbe helyezett anarchista tüntetés keretében jeleníti meg, amely elég extrém és bemutatja, hogy az őrültség lehet az egyetlen józan válasz egy őrült rendszerre.
Éppen ezért válik a főszerepre választott Robert Pattinson választása is őrülten zseniális húzássá. Amellett, hogy nagyon kifinomult alakítást nyújt, ő vitathatatlanul az a filmsztár, aki a mai kultúrában a legkevésbé józan reakciókat váltja ki. Amikor a film csúcspontján szembekerül egy őrülttel, aki ezt mondja neki: „Tudok mindent, amit valaha kimondtak vagy leírtak rólad. Tudom, mit látok az arcodon, sok éves tanulmányozás után”, akkor nem nehéz meglátni, milyen brilliáns – és talán katartikus – szerep lehet ez számára. Ez a szerep jelképesen megkérdőjelezi az eddig összegyűjtött hírnévbeli tőkéjét, és Pattinsont is érdekli Packer, mint a lehetőség, hogy új emberként jelenjen meg. Az ő kiválasztása már-már warholi szintű, felhasználja az ikonon szereplő alakot, hogy bemutassa a hírnevet, de Pattinson alakítása túl aktív, hogy egy ilyen egyszerű bókkal elég legyen illetni.
Csak elképzelni tudom, hogy miként fognak visszanézni erre a filmre húsz év múlva: számomra ez a film a forrás, a rendező és a főszereplő olyan együttállása, amely ritkán fordul elő a moziban.

Interjú a RAI News-al

K: Robert Pattinson, ebben a filmben a pénzvilág egyik vámpírjának a szerepét játssza el. Vizsgálhatjuk a szerepet ebben a tekintetben?
 
RP: Sosem tekintettem a olyannak, amelyik a bankokkal vagy a Wall Streettel foglalkozna. Nem hiszem, hogy Eric magára úgy tekintene, mint egy pénzvilági dolgozóra. Szerintem úgy hiszi, hogy a gazdasági világnak köszönhetően lett maga is gazdag ember, de amit ő igazán szeret, azok a számok; szóval, nem hiszem, hogy a film a kapitalizmusról vonna le következtetést, egyáltalán nem. Igazából még most sem tudom, miről szól.

 
K: Van egy vonal a filmben: a fiatalság, az ön fiatalsága, amelyik egy nála sokkal öregebb világgal találja magát szembe.

 
RP: Amit sokan érdekesnek tartanak a filmben az a gazdasági válsággal kapcsolatba hozható nézőpont. Az új generációnak kell helyrehoznia mindent, azoknak, akik már eléggé felnőttek, és már nem túlságosan fiatalok. Nem lehet túl sok problémájuk. Szerintem fontos, hogy ez a történet olyan legyen, amellyel azonosulhat az új nemzedék, mégis, nem tartottuk olyan fontosnak ennek a kihangsúlyozását forgatás közben.

 
K: Az ön által megformált szereplő a saját világában él, egy olyan világban, amelyet saját magának épített fel. Ez a legfontosabb vonás benne, ami elválasztja a többiektől, nem?

 
RP: Igen, ahogy mondja is, a főszereplő építette fel a saját világát, és minden alkalommal, amikor külső felvételt látunk, akkor az autó ablakain nézünk ki, vagy Eric saját szemén; nem is beszél rendes nyelven – hagyományos angol nyelven: kifejlesztette a saját nyelvét. Nagyon különös világban él.
K: Miért utazik keresztül a szereplő egész New Yorkon egy hajvágás kedvéért?

 
RP: Szerintem elvesztette az eszét, és újra meg kell találnia. Ismeri, milyen az az érzés, amikor felébred reggel úgy, hogy egy gondolat forog a fejében – az egy dolog, amit meg kell tennie egy nap? Lehet, hogy erről van szó.


K: Milyen volt a kapcsolata David Cronenberggel? Meglepődött, hogy egy ilyen filmre kérte fel magát?


RP: Igen, őszintén meglepődtem. Váratlan hívás volt és nagyon izgatott lettem, hogy milyen lesz majd Cronenberggel együtt dolgozni. Ez olyan film, amely a kezdetétől fogva érdekelt; nagyon pozitív élményként maradt meg.

 
K: Furcsa az ön számára úgy itt lenni Cannes-ban Kristen Stewarttal, hogy ő egy másik filmben szerepel?


RP: Még a barátom is itt van, és nagyon furcsa ez: idén ér véget az Alkonyat és most én és Kristen és a jóbarátom, Tom is itt vannak.


K: Fiatalként aggódik a jövője iránt egy ilyen őrült világban, amely a legnagyobb gazdasági válságát éli át? Mit gondol, milyen lesz a jövője?


RP: Nos, természetesen aggódok, leginkább azért, mert a legtöbb ember nem is fogta fel, hogy mi történik, csak tovább játszanak a kanapéjukon a videojátékaikkal, tehát, amikor olyan mozgalmakat látok, mint az Occupy Wall Street, az nagyon biztató, reményt ad, hogy vannak még emberek a világon, akik szeretnének élni, beszélgetni, boldogulni, vannak közösségek, akiket érdekel a világ sorsa. Egyre kevesebb ilyen van, mert kemény világban élünk, minden egyre nehezebb, egyre drágább. Azt hiszem, a következő 25 év nagyon érdekes lesz.

 
K: A legtöbb jelenetet egy limuzin belsejében vették fel. Milyen volt ott forgatni?

 
RP: Egészen tetszett; hozzászoktam a zárt térhez és kezdtem megismerni. Megtanultam benne mozogni, mintha mindennap ott élnék, nagyon gyorsan ki- és be tudtam szállni, míg a többi színésznek voltak ezzel gondjaik. Az elején nagyon furcsa volt, nagyon klausztrofób, de egy idő után nagyon vicces is.

 
K: Igazi limuzin volt, vagy egy díszlet, ahol felépítettek egy limuzin-belsőt?

 
RP: Nem, igazi limó volt, még úgy is, hogy egy stúdióban építették fel; le lehetett venni a burkolat egyes elemeit és kényelmesebbé lehetett tenni a mozgást, de a méretei és a kiterjedése egy igazi limuziné voltak. Még ki is lehetett látni az ablakokon, amitől nagyon furcsává vált.

 
K: Nagyon szépen köszönöm.

Cosmopolis – Les In Rocks ismertető

http://www.dailymotion.com/swf/video/xr4ctx
Cannes – Jour 10: Cosmopolis, Hong Sang-soo et… by lesinrocks
 

La première chose qui marque dans ”Cosmopolis”, c’est sa densité. C’est un film dense, très complexe, fouillis, une sorte de gros morceau à avaler qui fait que l’on ne l’apprécie que dans les heures qui suivent la projection.Sachant que David Cronenberg est l’un des 5 plus grands cinéaste au monde, on peut dire que ”Cosmopolis” n’est pas l’un de ses plus grands films, mais que, en revanche à Cannes, c’est l’un des 4 ou 5 grands films qui dominent toutes les compétitions.


Le film est vraiment passionnant pendant la première heure quand il garde comme ça cette esprit totalement abstrait.
L’autre fait seyant du film, c’est Robert Pattinson.
David joue d’une façon très maligne avec le passé de cinéma de ses acteurs. Il joue vraiment avec la personnalité de Juliette Binoche, il joue avec le passé vampirique de Robert Pattinson.
Pour moi c’est d’abord un film de Robert Pattinson.
Ce qui est drôle, c’est qu’il ne joue plus un vampire mais un humain et il est un vampire beaucoup plus inquiétant que dans Twilight. Où l’idée était d’humanisé la figure des vampire.
C’est l’un des grands films formaliste de la compétition avec ”Holy Motors”.
On sent de la lumière chez Cronenberg, du cadre, de la matière même, enfin tout ce qui est dans cette limousine, on a envie de le toucher comme souvent dans les films de Cronenberg. Et il y a vraiment un rapport avec la texture des choses.
Y’a un truc assez génial, c’est qu’à la fin du film de Cronenberg, on demande que font les limousines la nuit quand on ne les conduit pas, et finalement c’est Leo Carax qui a donné la réponse dans son propre film montrant le garage des limousines.

Az első dolog, ami meglep a Cosmopolisban, az a sűrűsége. Ez egy kompakt film, nagyon összetett, akár zavaros nagy darab, amelyet nehéz lenyelni és el kell telnie pár órának a megnézése után, hogy elkezdjen tetszeni.

Tudva, hogy David Cronenberg egyike a világ öt legnagyobb filmkészítőjének, kimondhatjuk, hogy a Cosmopolis, bár nem egyike a legnagyobb filmjeinek, de a Cannes-i helyzetben egyike a négy-öt nagy produkciónak, amelyek uralják az egész versenyt.

A film az első órában tényleg izgalmas, amikor ezt a szellemet teljesen elvontan tartja.

A másik fontos tényező a filmben az Robert Pattinson.

David nagyon okosan játszik a színészei filmes múltjaival. Tényleg játszik Juliette Binoche személyiségével és eljátszik Robert Pattinson vámpíros múltjával.

Számomra ez a film elsődlegesen Robert Pattinsonról szól.

A vicces dolog az, hogy már nem vámpírt játszik, hanem embert, és ebben a filmben mégis sokkal zavaróbb vámpír, mint az Alkonyatban. Ott a vámpírok idealizált, humánus alakját formálták meg.

Ez az egyik legformálisabb film, amely versenyben van a ‘Holy Motors’-szal.

Érezzük Cronenberg fényét, a környezet fontos, és minden, ami a limóban van, meg akarod érinteni, amennyire csak lehetséges Cronenberg filmjeiben. És tényleg van kapcsolat a dolgok textúrájával.

A film végén van egy nagyon lenyűgöző jelenet, feltesszük magunknak a kérdést, hogy hol vannak a limuzinok éjszaka, amikor nem vezetik őket, és végül Leo Carax az, aki megadja a választ a saját filmjében, amely a limuzingarázst mutatja meg.
 

Pierre-Ange Le Pogam a Cosmopolis forgalmazója magasztalja Robert Pattinsont

Franciáról angolra

The movie just got screened for the press, did you get any reactions yet?

I did and so far I only got compliments for David Cronenberg on the movie. A lot of people were thrilled to finally discover the movie. I read an article in a daily newspaper that David will be the winner of the ceremony by K.O. It’s a phrase that’s delightful to hear even if I saw other movies at Cannes that are really good and on a high level. We know that Cosmopolis is a big movie that is extremely contemporary and modern. I told you when we saw each other a few days ago, I recommend everyone to go see it because it has not only a great director and a strong subject but it’s also Robert Pattinson and the other actors that give everything they’ve got, and who act on an amazing level.

A little word about Robert Pattinson, he’s attracting all the attention today and he took a lot of risks by working with David Cronenberg. Do you think he succeeded on his big break since Twilight and that he became a credible actor when it comes to cinema?

It’s obvious that he’s a big start when you see the crowds he draws in on the croisette. He’s a huge star but he’s incredibly serious, an extraordinary movie fanatic and he’s incredibly intelligent compared to the image the media tried to paint him with for a few yers now. He’s such a wonderful boy, he’s a movie star in the popular cinema for sure but he belongs in the auteur cinema too, in such a natural way. He’s an amazing guy! He has looks that help him become an actor but he uses them, put them on a different level. It’s all about his spirit, his heart and the emotions he has that talk and express themselves in this movie. He doesn’t show off/uses his looks. He’s really, really good.

Angolról magyarra
Szép is a nyelvtudás a világon

A filmet épp most mutatták be a sajtó számára. Kapott már valamilyen reakciót?

Igen, és eddig csak dicséretet kaptam David Cronenberg számára a filmről. Sok embert lenyűgözött, hogy végre láthatta a filmet. Olvastam egy cikket egy napilapban, amely szerint David nyeri a versenyt, kiütéssel. Ez nagy szó, amelyet jó hallani, még akkor is, ha láttam más filmeket Cannes-ban, amelyek nagyon magas színvonalat képviselnek. Tudjuk, hogy a Cosmopolis nagy film, elképesztően kortárs és modern. Mondtam magának, amikor pár napja találkoztunk, hogy ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg. Mert nem csak nagy rendező rendezte, és erős tartalma van, hanem szerepel benne Robert Pattinson és sok más színész, akik szintén beleadnak mindent, amit csak lehet és csodálatosan szerepelnek.

Ejtsünk pár szót Robert Pattinsonról. Ő kapja az összes figyelmet ma, és nagy kockázatot vállalt azzal, hogy David Cronenberggel dolgozott. Gondolja, hogy sikerült az Alkonyat óta túllendülnie önmagán, és hiteles színésszé vált, ha a mozivászonról van szó?

Egyértelmű, hogy erősen kezdett, ha a vörös szőnyegre vonzott tömegeket nézzük. Nagy sztár, de egyszerre elképesztően komoly is, elképesztően nagy mozirajongó és lenyűgözően intelligens, szemben azzal, hogy a média milyen képet próbált róla festeni néhány évvel ezelőtt. Nagyon remek srác, mozisztár a populáris kultúrában, de egyszerre tartozik a művészfilmekhez is, nagyon természetes úton. Tényleg lenyűgöző ember! Olyan a külseje, ami segíti abban, hogy színészkedni tudjon, de a külsejét fel is tudja használni, más szintre tudja helyezni. Az egész a szelleméről szól, a szívéről és az érzelmekről, amit kifejez a filmben. Nem vág fel, nem használja ki saját magát. Nagyon, nagyon jó.

Les InRockuptibles interjú

 
Robbal a Cosmopolisról, a Mission: Blacklist-ről, a Band-ről, a Cronenberggel való újabb közös munkáról, a Coachella-i útról, a kedvenc szerzőiről és filmjeiről, valamint az első Alkonyat-filmről beszélgettünk. Ezt el kell olvasni!

Interjú egy vámpírral

Robert Pattinson kimutatta a foga fehérjét az Alkonyat-sorozat után. Ezúttal David Cronenberg filmjében alakít egy mohó aranyifjút. A színész elbűvölően és őszintén fogadott minket Los Angelesben. Jacky Goldberg interjúja:

A beszélgetés a Sunset Stripre néző Soho House legfelső emeletén zajlott le. Ez egy magánklub terasza, ahol a fényképezőgépek és a telefonok tiltólistán vannak. A színész a sajtósa nélkül jött el. Háromnapos borostát, sapkát, barna szövetnadrágot és egy egyszerű pólót viselt.

Az interjú egy órán át tartott.

K: Most Los Angelesben laksz?
RP: Igen, már egy ideje. Először nem tudtam magammal mit kezdeni, de most, ha nem vagyok itt, akkor hiányzik. Még jobban, mint London, ahol felnőttem, de onnan már minden barátom elköltözött. A családom még ott él, de ide akarnak ők is jönni, úgy, mint a barátaim. Őrület, de elég egy napot tölteni LA-ben, és máris itt akarsz élni. *nevet*

K: A film elszakad a decens fiatalember-képtől, ami kialakult rólad az Alkonyat kapcsán, és azon pár film kapcsán, amit utána forgattál. Ez feltűnt forgatás közben?
RP: Természetesen. Ijesztő a gondolat, hogy beskatulyáznak *elgondolkodik egy pillanatra* mint a legtöbb pályakezdő színészt, ha már erről beszélünk. Fontos, hogy korán megmutassa az ember, hogy mennyire sokoldalú. Ez a lényeg. Voltaképpen a Cosmopolis főszerepét aznap kaptam meg, amikor a Hajnalhasadás utolsó forgatási napján voltam. Épp akkor, amikor kezdtem komolyan félni attól, hogy önmagam ismétlésének a hibájába esek, akkor bumm! Cronenberg felhívott. Jobb volt, mint bármi, amiről valaha álmodni mertem. Most nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogadják a filmet.

K: Az ellenkezője, hogy csak a független filmek felé fordulsz és nem csinálsz több, nagy költségvetésű várható közönségsikert, nem ijeszt meg?
RP: Őszintén megmondom, ha csak Cosmopolis-szintű filmekben szerepelhetnék, az valami fantasztikus lenne. Nem nagyon érdekel, hogy nagy filmekben voltam színész. Először is, nehezebb: húsz embernek kellett megfelelnem – míg a Cosmopolisban csak egynek.
Aztán, általánosabban szólva két lehetséges szerepem lehetett ezekben a filmekben: vagy tinédzser, aki felnő, vagy tinédzser, aki teljesen be van zsongva. Amikor alig vagy húsz éves, akkor még rendben van, jól érzed magad, a lányok imádnak. Ez viszont nem tart örökké.

K: Mit mondott David Cronenberg, amikor felhívott?
RP: Az ügynököm egy éve átküldte a forgatókönyvet, de akkor még Colin Farrell volt a kiszemelt főszereplő. Azt mondtam magamnak: „Bassza meg, ez a szöveg hatalmas! Nekem miért nem ajánlanak valami hasonlót? És miért küldik el nekem a forgatókönyvet, ha már megvan rá a főszereplő?” *nevet* És egy évvel később a semmiből felbukkan David, felhív, és azt mondja: „Hé, benne akarsz lenni ebben a filmben?” Nagyon boldog voltam. A forgatókönyv nagyon összetett volt. Egy éve még álmodoztam róla, aztán most képtelen voltam dönteni. Egy hétig tartott, amire összeszedtem magam és visszahívtam Davidet.

K: Elmondta, hogy miért téged választott?
RP: Nem, soha. Még csak nem is voltam nála előzetes meghallgatáson. Amikor megkérdeztem efelől, csak annyit mondott, hogy volt egy megérzése… amikor bevallottam neki, hogy nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy miről is szól a film, ezt válaszolta: „Én sem, de majd együtt rájövünk.” Ezért érdekel most nagyon a közönség véleménye, jobban, mint máskor.

K: Ismerted David munkásságát azelőtt?
RP: Igen, láttam majdnem minden filmjét.

K: És melyik volt a kedvenced?
RP: Talán a Videodrome vagy a Scanners. A Crash is nagyon tetszett. Jól teljesített Franciaországban, nem? Angliában, emlékszem, az emberek megőrültek miatta. Be is tiltották! Persze, emiatt aztán mindenki látni akarta. Amikor most újra megnézem, teljesen érthetetlenné válik számomra, hogy miért tilthatták be. Abszurdum.

K: Lehet, hogy a vámpíros kiállásod tetszett Cronenbergnek? A Cosmopolisban egy brókert alakítasz, aki bizonyos módon a munkások vérét szívja…
RP: *kételkedve* Talán igen… Húzhatunk párhuzamot a kapitalizmus és a vámpírok közé, de a film nem egy olyan szereplőt állít középpontba, aki el akarna pusztítani mindent. Ez az alak keres valamit. Már látott mindent, és kíváncsi, hogy van-e még valami – mert lennie KELL még valaminek. A végére kiderül, hogy ez egy szomorú film. A főhős szeretne jobb lenni, de az ösztönei és a belső késztetései utolérik.

K: Közel érzed magadhoz?
RP: *ingatja a fejét* MMMmmtalán… valamennyire. Talán abban, hogy mást lát, mint ami közvetlen előtte hever. Azt gondolja, hogy a világ nem csupán egy dolog, hanem létezik egy mögöttes, magasabb rendű gondolkodás.

K: Mondtad, hogy a forgatókönyv nagyon komplex. A párbeszédek különösen irodalmi jellegűek. Ez az első alkalom, hogy ilyesmivel kell dolgoznod?
RP: David szigorú volt a szöveggel kapcsolatban, az utolsó szóig. Imádtam a sorokban rejlő ritmust, egyből, miután elolvastam a szöveget, így nem is volt kérdés, hogy ne ragaszkodjunk hozzá. Általában egy forgatókönyv célja, hogy megjelenítsen egy nyersanyagot, amely elég valószerű ahhoz, hogy elmondhassuk a kamera előtt. Ez itt másképp zajlott. David számára nem volt elég, hogy valószerű legyen. Ennél sokkal mélyebbre akart menni a realizmusban. A színházra emlékeztetett, arra a közegre, amelyben már régen jártam utoljára. Hogy éjszakákon át magoljam a szövegemet… végül ez egy jó dolog lett, és katartikus is: a folyamatos ismételgetéssel szinte mechanikusan tudtam mindent.

K: Ismerted Don DeLillo munkásságát?
RP: Csak az Underworldöt olvastam pár éve. A film miatt persze elolvastam a Cosmopolist is, és azóta az összes többit is. Ezt a kérdést ugyanis mindig felteszik és nem akarok hülyének tűnni. *nevet* Beszélni viszont elég nehéz róla. Szeretem a stílusát, de nem biztos, hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy felfogjam az írásai mögött rejlő eszmeiséget.

K: Szoktál olvasni?
RP: Pár éve még többet olvastam, de egyre nehezebb időt és a szükséges elmélyedést megtalálnom hozzá.

K: Úgy hallottam, szereted Michel Houellebecq könyveit…
RP: Így van! Tudja, hogy majdnem találkoztunk Párizsban? Lehet, hogy olvasta az egyik interjút velem, amelyben az ő könyveiről is volt szó, mert felhívott, amíg a bemutatóval turnéztunk. De megijedtem, hogy találkozhatunk *nevet* és ezt azóta is sajnálom, mert jó lett volna együtt vacsorázni vele. Ugyanakkor szeretném, ha az egyik regényének a feldolgozásában szerepelhetnék. Mi is volt a legutóbbinak a címe?

K: La carte et la territoire. Olvastad?
RP: Még nem, de olvastam az ajánlóját és remek filmet lehetne készíteni belőle. Minden könyvéből remek filmet készítettek eddig.

K: Extension du domaine et de la lutte, igen, remek volt. Nem láttam a Les Particules élémentaires-t, amelyet egy német rendező forgatott le. És amikor a La Possibilité d’une Île-hez jutunk, amelyet ő maga rendezett, az teljesen idegen film, néhány gyönyörű jelenettel és néhánnyal, ami teljes bukást jelentett…
RP: Nagyon szeretném látni őket. Főleg az Extension…-t. A kedvencem.

K: Mit tartasz vonzónak Houellebecq-ben?
RP: Cinikus írónak tartják, de ebben szerintem nagyot tévednek, éppúgy, mint a Cosmopolis kapcsán: sok szereplő a felszínen rosszfiúnak tűnik, akik azonban csak kétségbeesetten próbálják élni az életüket, kiteljesíteni azt, és minden alkalommal kudarcot vallanak. Ez a kudarc teszi őket emberközelivé és ez semmisíti néha meg őket, és ez a kudarc tele van reménnyel, ha jobban odafigyelünk rá. Martin Amis-nak van hasonló hozzáállása. Lehet azonban, hogy most összevissza beszélek, mert már évek teltek el, amióta ezeket a könyveket olvastam. *nevet és tölt magának egy kávét* Volt producere az Extension…-nak Angliában? Nem hiszem. Ez olyasféle film, amelyet csak a te hazádban láthatunk. Furcsa nézeteid vannak arról, hogy mi a közönségfilm és mi nem. A Cosmopolishoz is egy francia kellett producernek. [Paulo Branco]

K: Kétségtelenül. Ez olyan, mint azok az amerikai rendezők, akiknek főleg a francia mozikat sikerül megtölteniük nézőkkel: Coppola, Ferrera…
RP: Egyszer voltam Ferreránál egy válogatáson, de nem kaptam meg a szerepet. Ez még az Alkonyat előtt volt. Úgy éreztem, a lehető legjobbat nyújtottam, majdnem eltört a karom is, és ő annyit mondott: „Igen, oké, nem rossz.” Sírva távoztam, nagyon szánalmas voltam. *nevet* Szeretnék nagyon rosszul beszélni franciául. Nagyon sok dolog, amit szeretnék, franciául van.

K: Ó, igazán? Mint például?
RP: Van itt egy munka Jean-Stéphane Sauvaire-ral, aki a Johnny Mad Dogot rendezte. A címe Mission: Blacklist, és Szaddam Husszein felkutatásáról és elfogásáról szól. És tudod mit? Irakban akarja leforgatni. Bassza meg! Senki más nem elég tökös ahhoz, hogy ezt megpróbálja! Mindenki arra kéri, hogy helyezze át a forgatást Tunéziába, de ő kitart Irak mellett: ott játszódik, ott forgat. Igaza van. Legalábbis, amíg minket is el nem rabolnak. *nevet*

K: Melyik másik francia rendezővel szeretnél még dolgozni?
RP: *gondolkodás nélkül* Audiard-ral. Ő az egyik kedvencem. Mindent megteszek, hogy megnézhessem az új filmjét Cannes-ban.

K: Ez az első alkalom, hogy ott leszel?
RP: Nem, de eddig csak reklámozni mentem. Az ilyen helyzetekben kicsit ostobán éreztem magam, mint egy élő óriásplakát. El tudtam képzelni, hogy ha versenyben van az ember, az mennyivel másabb érzés lehet. Amikor belegondolok, azt mondom: Hát, még nem toltad el az egész életedet. Cannes… Nem lehetek elég hálás Davidnek ezért.

K: Gyakran mentél moziba gyerekként?
RP: Nem sokat jártam mozizni, de imádtam videokazettákat kölcsönözni. A kölcsönzőben mindig rengeteg lány lézengett. *nevet* Végül összebarátkoztam a hely tulajdonosával, egy igazi filmőrülttel. Mindig felnőtt filmeket akartam belőle kihúzni. Erőszakos filmeket akartam látni, de ő inkább művészfilmeket adott. Így láttam 12 évesen Cassavetest, és néhány filmet Godard-tól… *megáll egy pillanatra* úgy szeretnék egy Godard-filmben szerepelni. Ez is egyfajta szürreális álom… ezért csináltam az Alkonyatot! *nevet, aztán sóhajt*

K: Milyen gyerekkorod volt?
RP: Őszintén szólva, elég unalmas. Zenész akartam lenni. Próbákra jártam és kis koncertekre. Erről ennyit. Később beléptem egy színjátszókörbe, ott is sok csinos lány lógott. *nevet* Mindig hátul akartam maradni, nem érdekelt a színészkedés. Egy nap azonban csak úgy kimentem…

K: Hogy bevágódj egy lánynál?
RP: Pontosan. Úgy alakult, hogy bekerültem pár darabba, egy ügynök meglátott és megkeresett. Még mindig ő az ügynököm. A következő héten már a Trója szereplőválogatásán voltam, Brad Pittel. Azt mondtam magamban: mi a fasz! Nem is értettem, mit keresek ott, hat évig tartott ezt felfogni.

K: Az Alkonyattal kapcsolatos kitettség nagyon zavaró? Hogy állandóan lesifotósok követnek?
RP: Az egész világ összeszűkül és az nagyon zavaró, igen. Ugyanakkor ezt a figyelmet az előnyömre is lehet fordítani. Még ha az emberek utálnak is, akkor is rád gondolnak. Egy nézőként én azt gondolnám: mi a frászt akar Cronenberg ezzel a gyerekkel? Ez csak újabb erőt ad ahhoz, hogy tovább küzdjek, hogy bizonyítsak, hogy megmutassam, nincs igaza sok bírálómnak.
Úgy értem, azért elég már, néha csak becsúszhat egy-egy szar film.

K: Nem kell mindent elhajítani, ami az Alkonyathoz kapcsolható azért. Az első rész igazán szép volt…
RP: Ez igaz. Nemrég újra megnéztem. Catherine [Hardwicke, a rendező] igazán tehetséges. Egyszerre rendező és része a közönségnek, az a fajta, aki megborzong, ha két szereplője csókolózik, reszket, ha félelmetes rész jön… Az első rész tényleg gyönyörű, mert meglepetést okozott: Catherine békében leforgathatta ezt a pici kis filmjét, amire senki nem volt kíváncsi. A stúdió kisebb kockázatot vállalt a következő filmekkel. Nagyon érdekesnek tartottam az erotikának és a prűdségnek ezt a furcsa keverékét. Nehéz volt megcsinálni és valamennyire Cronenberges is volt. A szereplőknek nincs kedves és szép kapcsolatuk a testükkel. Kínban élnek.

K: Most min dolgozol?
RP: Most egy filmet forgatok, a The Band-et, arról az együttesről, ami Dylannel játszott: csodálatos forgatókönyve van, a dalszövegírásról szól. Előkészületben van egy jól megírt szövegkönyvű thriller is, ennek még nincs rendezője. Franciák százai állnak sorba viszont rá. Pár éve még úgy nézett ki, hogy Latin-Amerikában fogják forgatni, most azonban úgy látszik, hogy Franciaország a soros. Lesz még egy film Cronenberggel, de még nem tudom, mikor kezdik forgatni. Első filmje lesz, amit Franciaországban forgat, és megígérte, hogy nagyon furcsa lesz. A következő két-három év kritikus számomra. Most történik minden.

K: Most jöttél vissza Coachellából, láttuk a képeket. Mit hallgattál meg?
RP: Nos, semmit, vagy inkább szinte semmit a paparazzók miatt. Nagyon dühítő volt. Csak végig akarsz békében hallgatni egy koncertet, táncolni egy kicsit, és 20 srácot látok, akik egyre-másra lövik a fotókat. Fasznak éreztem magam a helyzetben. Sikerült látnom a Radiohead-et, a Beirut-ot, nagyon jó volt. És láttam egy kicsit a Justice-ból. Imádom a videóikat.

K: Amelyeket Romain Gavras rendez?
RP: Igen, a Stress-t. Még egy jó francia.

K: Az említetteken kívül milyen zenéket hallgatsz?
RP: A mostaniak közül nem sokat, kivéve egy hip-hop bandát. A nevük Death Grips, a rapet keverik a technóval. Elég kemény, nem olyasmi, amit általában hallgatok, de van bennük valami, valami meghatározhatatlan géniusz. Pár éve volt egy nagy Van Morrison-korszakom, valódi őrültjük voltam. Sokat hallgatok még jazzt és klasszikusokat. Lehet, hogy öregszem.

K: Valahol olvastam, hogy csodálod a pornószínészeket. Ez igaz?
RP: Ilyet mondtam? *nevet* Nem emlékszem, de miért ne? A téma érdekel. Mindig akartam valamit csinálni ebben a témában. Ez az egyik legérdekesebb dolog, ami a generációnkban létezik, nem? Mindenki nézi, de senki nem akar beszélni róla. Kemény téma, és senki nem akar írni róla. Én akartam, két éve, de nem vezetett sehová. Nézted már az AVN [Adult Video News]-díjátadót? Őrületes. Annyian vannak, és annyira büszkék arra, amit csinálnak… És amikor a szólásszabadságért kell harcolni, ők mindig ott vannak. Csak csodálni lehet őket.

Interjú Cronenberggel

Amikor elkezdtem gondolkodni, melyik színész rendelkezik a szerephez szükséges összes tulajdonsággal, Robra gondoltam. Eric Packer nem egy olyan szereplő, akivel együtt lehet érezni, és a megformálásához nagyon erős karizma kell.
Néhány színész fél attól, hogy negatív szereplőt játsszon, főleg, amikor a negatív szereplő a hős, mert féltik a róluk kialakult képet.
Olyan színészt kerestem, aki nem félt attól, hogy egy gazembert játsszon el. És Robert pont ilyen volt. Ugyanakkor szükségem volt egy olyan színészre, akiből sugárzott valamennyi gyengeség is, volt egy gyermeki oldala, egy olyan fiatal férfi oldala, aki még nem nőtt egészen fel. Robnak pedig elképesztő előadásmódja van, ennél a szerepnél pedig fontos, hogy sose álljon le egy mondatban, beszéljen gyorsan, bonyolult témákról. Kellett egy színész, aki tudta hozni ezt a sebességet.
Ritka tulajdonság ez az amerikai színészeknél, gyakori viszont az angoloknál. Valamennyire azzal, hogy egy brókert játszik, Rob közel marad az Alkonyathoz: itt is egy vámpír. Amíg azonban az Alkonyatban gyengéd és romantikus, a Cosmopolis gazdasági zseni vámpírja egy veszélyes alak.

Premiére interjú David Cronenberggel

P: Mi történt, hogy Cannes-ba a Cosmopolissal tér vissza?
C: A fesztivál és én, hosszú történet. Bizonyos értelemben olyan, mintha csak hazamennék… Úgy gondolom, hogy ez a film ideális Cannes-hoz, és nagyon szeretném Rob-ot is elhozni ide.
P: Ma már nehéz bárki mást elképzelni erre a szerepre. Mégis, először Colin Farrell-nek ajánlotta föl…
C: Miután Colin kilépett a Total Recall újra-forgatása miatt, teljesen átgondoltam a dolgokat. Egyébként is, öreg volt a szerephez: 35 éves, és ha hű akartam maradni a könyvhöz, akkor egy 25 évest kellett szereznem. Így kezdtem el nézelődni az ilyen korú színészek között, és ekkor gondoltam Rob-ra is. Láttam a Twilight-ban, nyilvánvalóan, de akkor még semmi nem volt, ami miatt igazán  összekapcsoltam volna a Cosmopolissal. Kivéve, hogy egy színészt a képessége, és nem az önéletrajza miatt kell választani. És ahogy telt az idő, úgy tetszett az ötlet minél inkább.
P: Részt kellett vennie Rob-nak meghallgatáson?
C: Nem, inkább hosszasan beszéltünk telefonon. Rob nem az a fajta, akinek túldimenzionát egója lenne. Nagyon szerette volna megcsinálni ezt a filmet, de őszintén kételkedett abban, hogy képes lenne-e rá. Ez volt az egyetlen gondja. Azt mondta nekem: „Tényleg úgy gondolod, hogy elég jó vagyok erre a szerepre? Nagyon félek, hogy elrontom a filmedet.” Azt válaszoltam, hogy ez a beszélgetés teljes mértékben meggyőzött arról, hogy tökéletes lesz a Cosmopolishoz.
P: Nehezen bírjuk elképzelni önt a Twilight előtt… Látta mind a négyet?
C: (Nevet.) Nem, nem láttam. Nagyából egy, és még fél filmet láttam.
P: A történet egy sztárrá varázsolta, ugyanakkor egy abszurd szituációt is eredményezett: olyanok, akik még csak játszani se látták, elhatározták, hogy Rob egy bálvány, mindenféle tehetségtől megfosztva…
C: Ez a tükörképe a világnak, amiben ma élünk, ahol az internet, többek között, előnyben részesíti a gyűlölködő és veszélyes ítéleteket.Én ezekkel nem foglalkozok, sőt, túlnézek rajtuk. Az előnye, hogy Rob rajongói lesik az alkalmat, hogy bebizonyíthassa, képes létezni a Twilight-on kívül is. És elhatározták, hogy elmennek megnézni a Cosmopolist, szóval nem aggódom a film jövője miatt.
P: Hogyan reagált a többi színész, amikor bejelentette nekik hogy Robert Pattinson fogja a főszerepet játszani?
C: Paul Giamatti, aki egyike volt a legelsőknek aki csatlakozott a szereposztáshoz, remek ötletnek találta. Nem vagyok biztos abban hogy Juliette Binoche valaha is felmérte Rob népszerűségét, mikor aláírta a szerződést a filmhez, de egyiküknél se merült fel se kétely, se lekicsinylés vele szemben.  Egyikük se mondta nekem: „Mi lett veled, hogy felvetted a Twilight-os srácot?” Épp ellenkezőleg. Inkább meglepetten találtam egyszer Juliette-e és Rob-ot elmélyülten társalogni a francia moziról. Remekül megértették egymást.
P: Van olyan jelenet a fejében, ahol különösképpen lenyűgözte önt Rob?
C: A forgatás vége felé, igazán benne volt a szerepében, hogy nem vettem csak egy, vagy két felvételt. És minden alkalommal meglepett azzal, ahogy megragadta a játékhoz szükséges érzelmi állapotot. Teljesen magába szívta/átitatódott/ az alak magányát és szenvedését. Figyelembe véve, hogy a filmet nagyjából kronológiai sorrendben vettük fel, az utolsó jelenetet vettük fel utoljára. És csak egy felvételre volt szükségem, annyira tökéletes volt Rob, és Paul is. Amikor azt mondtam: „Cut!”, a csapat minden tagja csak állt, és meglepetten nézett, hogy mi is történt.
P: Robert Pattinsont az ön filmjében látva, többször gondoltunk Johnny Depp-re és Brad Pitt-re, akik szintén bálványok voltak, mielőtt találkoztak volna Tim Burton-nel és David Fincher-rel, aminek köszönhetően megmutathatták, hogy tudnak is valamit…
C: Néhány színész sztárrá válik, mert jól néznek ki, és jól mutatnak a vásznon. Eleinte ritkán kapnak lehetőséget arra, hogy ennél többet mutassanak. És olyan is van, hogy nem is tudnak ennél többet mutatni… A Cosmopolissal büszke voltam, hogy lehetőséget tudtam adni Rob-nak arra, hogy megmutassa a tehetségét. Jól feltalálja magát, szerintem minden gond nélkül össze tud hozni egy olyan karriert mint Johnny Depp, vagy Brad Pitt. Vagy akár jobbat is.