Horrortörténetek a meghallgatásokról

I: I wondered if you’d share with me one of your own additioning horror stories. Do you have-
JM: I do, I have a good one. I walked in, I was very nervous, it was a movie, I was probably 27 or something and I really wanted to get a part in a movie, I hadn’t had a part in a movie and I was just thinking, okay, just be calm, just be calm, walk in there, I walked in and said ’Hi! How doing you?’ I was like that’s over!
RP: I had this thing about like a dragon movie and I forgot what it’s called now, but I thought, I was taking it really seriously and wanted to like elevate the material and did this audition, I was like weeping and like, however, I remember leaving I was like, cool, yes, success, and my manager, who’s still my manager now, called me up, I was like yeah, how did it go, and he’s like what did you do? And he’s like, do you want me to be honest with you, he said, I can’t represent you if you do anything like that ever again.
I: It was that bad?
RP: He was like, everyone thought you were on drugs. And I was like what? Completely, they thought you were on drugs, it’s like why were you crying over a dragon egg? It was a happy scene.
I: Yeah, exactly.
SG: I think I always think that auditions are gonna be scarier, especially when you’re gonna meet a director or an actor, when I audition for Enemy, I was in the middle of exams and I went after I handed in like a paper and I you know, I’ve been working on the script so I was really stressed out and I went to the casting studio in Toronto and just kind of sitting there and I’ve seen in the studio was Jake Gyllenhaal and I was like Oh My God! I can’t believe I have to act with him, all I’m gonna be thinking of is Donnie Darco and I was really scared.
JC: I remember I auditioned for, just because Brian Wilson said on the press line that I was an awesome singer and I know I can find that somewhere, because you said it on a press line, so I did. I auditioned for a musical and it was sort of like, you know in the Producers where you can’t get past the first line in key and you, they start again and you still can’t get past it and they were like ’Thank you!’ and I had to stalk off stage.
I: Megosztanád velünk egyik meghallgatásos horrortörténetedet? Már ha van-
JM: Igen, van egy jó. Bementem, nagyon ideges voltam, egy filmhez volt, azelőtt még soha nem voltam filmben, 27 éves körül voltam, és nagyon szerettem volna szerepet kapni egy filmben, szóval csak arra gondoltam, hogy nyugodtan, csak nyugodtan, bementem, besétáltam és azt mondtam ’Hello! Hogy csináljam?’ Kimentem, na mondom ez ennyi volt!
(fordító megjegyzése: hivatalos kérdés How are you doing? Jelentése: Hogy van? How doing you inkább azt jelenti, hogy hogyan feküdjek le veled… 😛 )
RP: Volt ez a sárkányos film, már elfelejtettem a címét, de nagyon komolyan vettem és csak emelkedettebbé szerettem volna tenni az alapanyagot, és a meghallgatáson csak bőgtem, aztán mindegy, emlékszem amikor elmentem azt gondoltam, hogy igen, ez siker volt, aztán a menedzserem, aki még most is a menedzserem felhívott, mire én megkérdeztem, hogy na, milyen volt? Ő meg azt kérdezte, hogy őszinte legyen-e, mert ha csak még egyszer is ilyet csinálok, akkor ő nem képviselhet tovább.
I: Ennyire rossz volt?
RP: Azt mondta, hogy mindenki azt hitte, hogy be voltam lőve. Mire én, mi van?  Teljesen azt hitték, hogy drogoztam, mert mégis mi másért bőgtem volna egy sárkánytojás felett? Az egy boldog jelenet volt.
I: Igen, pontosan.
SG: Mindig azt hiszem, hogy a meghallgatások ijesztőbbek, mint amilyenek, főleg amikor egy rendezővel vagy színésszel találkozol. Amikor az Enemy meghallgatásán voltam pont vizsgák között voltam, és azután mentem, hogy leadtam egy dolgozatot, meg mellette dolgoztam a forgatókönyvön is, szóval eléggé ki voltam készülve. Aztán elmentem a Torontó szereposztási stúdiójába, és csak ültem ott és vártam, és megláttam Jake Gyllenhaal-t, mire csak annyit mondtam, hogy óh te jó ég! Nem hiszem el, hogy vele kell most játszanom, végig csak a Donnie Darco-ra fogok gondolni, tisztára rémült voltam.

JC: Emlékszem, egyszer voltam egy, csak azért, mert Brian Wilson egy sajtótájékoztatón azt mondta, hogy fantasztikus énekes vagyok, és tudom, hogy valahol meg van ez bennem, mert azt mondta egy sajtótájékoztatón, ezért tettem. Elmentem egy musical meghallgatására, ami olyan volt, mint tudod, a Pruducerek elején, ahol nem tudsz továbbjutni az első sor hangnemén, aztán újra kezdtem, de akkor se sikerült továbblépnem, mire csak annyit kiáltottak ’Köszönjük!’ és ezután csak lesunnyogtam a színpadról.

-twmmy- 

Advertisements

New Moon Robert GMTV 2

I: Now what about your family? Do they just love the fact that you’re in these massive vampire films?
RP: I think they’re still kind of astonished by the whole thing. Cause I just sort of fell into acting, I wasn’t really an actory kid or anything, I never was one of those kids who was like three years old, kind of on stage and dancing and stuff.
I: What did you think when you were a kid then? Cause I know you also play – is it guitar and piano you play? And you are in a band?
RP: I used to be, in a while back.
I: But is that how you kind of imagined your life is going to be, you’re going to be, I don’t know, in a group, and that was going to be your life?
RP: I think I imagined myself – I don’t really know. I wanted to do something which didn’t involve doing homework. That’s the one thing I was clear about, when I was a kid. I knew I didn’t want to do it anymore. And also I wanted to do something which involved being told what to do as little as possible.
I: You’re told a lot though what to do.
RP: I am told a lot what to do, but at the same time you don’t have to be. (1:06) So it seems like you do, but it’s one of the most free industries, I think. Or maybe I just make it free for myself. Or maybe I just don’t listen to anyone.
I: Who can tell? I certainly couldn’t. And what about the publicity, cause I know, I was looking through loads of stuff today and loads of things, are you going out with the co-star, are you doing this, are you doing that, and it must get really tedious.
RP: Is that English magazines?
I: Well there was, there were all sorts of things, there was a Vanity Fair magazine, yeah, there were quite a lot of English.
RP: Yeah, cause there was one thing I was concerned about, the funniest, all this stuff in America and everywhere else, I always say ehh, it’s all fine, it’s all kind of fiction, like the whole life is a fiction, if you can just go back to London everything, cause the last time I saw the opening it seemed like it was fine, I went back and stayed at my parents’ house and stuff and no one – an eyelid when you walked past. So it was a kind of unusual experience but when I got to Heathrow yesterday there were a bunch of photographers that didn’t even recognize me. I thought wow, this is gonna be great!
I: Maybe because it’s just you look so healthy.
RP: I don’t know about that.
I: And now the other thing that seems to be in quite a lot of papers is that they say you can’t find a girlfriend. I honestly can’t believe that. Did you ever say that?
RP: I think they reprint quotes from when I was 12 or something. I keep saying quotes which (I said) when I was promoting Harry Potter and saying all these things and I was like I have changed a bit since then, thank God, I sound like an idiot. So yeah, there’s a… I’ve only done two interviews before this press junket and especially in America in gossip magazines, like exclusive interview like every single week.
I: It’s always an exclusive interview, this is an exclusive interview, just to let you know, there are – how many have you done today?
RP: This is the first one.
I: First one? All right. But it’s not the last.
RP: Yeah, but I’m saying the same stuff.
I: Now you have quite a few Brits on this one as well, cause you’ve got Michael Sheen as the, now what do they, Volturi
RP: Volturi, yeah.
I: Volturi, which is essentially the top vampires.
RP: Yes. They are, they are.
I: Now you’re 110 years old or something.
RP: And they’re like 2000.
I: And they’re like 2000, so I think we could call them like, you know, top vampires.
RP: They are the top yeah. There was one thing I was trying to figure out, why they’re all kind of Caucasian looking. And they’re all sort of tall, I would have thought like if they’re 2000 years old they’d maybe more –
I: Stunted?
RP: Yeah. They’d be like cavemen. (hebeg-habog egy kicsit)
I: I think you’re thinking about it too hard.
RP: I know, somebody’s pointed this out to me the other day and it didn’t really make sense to me. They look very, a lot of them are very Nordic. I don’t think – actually I have, I’m just revealing my ignorance about history now.
I: And about vampires perhaps.
RP: Anything, yeah.
I: Anyway, well done, I think it’s a great film. I keep thinking that Twilight for some reason the first time I saw it going pass with a bus I did think it was called Twiglet which was another one of those — where they got it totally wrong and it’s a solty snack that they were talking about, it looked quite gloomy. But great, thank you very much for coming, glad you had fun making the film, look forward to the next one, what’s the next one called?
RP: Eclipse.
I: Eclipse. Looking forward to that one.
RP: Cool, thanks a lot.
I: Thank you very much.


I: És mi a helyzet a családoddal? Imádják, hogy been vagy ezekben a masszív vámpíros filmekben?
RP: Szerintem még mindig csak döbbentek az egész miatt. Mert leginkább csak úgy belepottyantam a színészkedésbe, nem voltam egy színészgyerek, soha nem voltam az a hároméves, aki már a színpadon táncol meg ilyenek.
I: Mit gondoltál amikor gyerek voltál? Mert tudom, hogy játszol a gitáron és a zongorán, igaz? És hogy egy együttesben is benne vagy.
RP: Voltam, anno.
I: De akkor így képzelted el az életed, hogy nem is tudom, egy együttesben leszel majd?
RP: Szerintem úgy képzeltem magam – nem igazán tudom, hogyan. Olyat akartam csinálni, amiben nem volt házi feladat. Ezt tisztán láttam magam előtt, amikor gyerek voltam. Tudtam, hogy soha nem akarok házit írni. És az is számított, hogy olyat csináljak, amiben szinte alig mondják meg, hogy mit csináljak.
I: Pedig is sokat mondják.
RP: Sokszor mondják, hogy mit csináljak, ugyanakkor nem kell azt tennem. Szóval úgy tűnik, hogy igen, de ez az egyik legszabadabb ipar, szerintem. Vagy csak szabadnak csinálom. Vagy talán csak nem hallgatok senkire.
I: Ki tudja megmondani? Én biztos nem. És mi a helyzet a hírveréssel? Rengeteg mindenen átfutottam ma, hogy együtt vagy-e a szereplőtársaddal vagy sem, ezt csinálod, azt csinálod, ez biztos nagyon fárasztó.
RP: Ezek angol magazinok voltak?
I: Nos, volt közöttük, sokminden volt, Vanity Fair is, elég sok angol is.
RP: Igen, ez egy olyan dolog volt ami aggasztott, ez a sok kitaláció Amerikában és mindenhol máshol is, én mindig csak azt mondom, ehh, legyen, úgyis csak kitaláció, ha visszamész Londonba minden rendben lesz, mert múltkor is amikor itt voltam a bemutató miatt, minden rendben volt, visszamentem a szüleim házába és senki még csak felém sem pillantott, amikor elmentem mellettük. Szóval kicsit furcsa tapasztalat volt, de most is, amikor tegnap leszálltam Heathrown, volt egy csoportnyi fotós, de nem ismertek fel. Azt gondoltam, wow, ez jó lesz!
I: Talán csak azért, mert most olyan egészségesnek nézel ki!
RP: Arról igazán nem tudok.
I: Egy másik dolog, ami elég sokszor jelenik meg az újságokban, hogy nem tudsz barátnőt találni. Ezt őszintén nem tudom elhinni. Mondtál ilyet valaha is?
RP: Szerintem olyasmit nyomtatnak ki újra, amiket olyan 12 évesen mondhattam. Folyton olyan dolgokat ismétlek, mint amiket akkor mondtam, amikor a Harry Pottert promótáltam, de azóta valamennyire már megváltoztam, hála az égnek, mert úgy hangzott minden, mintha egy idióta lennék. Szóval igen… csak két interjúm volt a sajtótájékoztató előtt, ennek ellenére Amerikában főleg minden héten megjelenik egy exkluzív interjú.
I: Mindig exkluzív interjú van, ez is egy exkluzív interjú, csak hogy tudd. Mennyi volt ma?
RP: Ez az első.
I: Az első? Nagyszerű. De nem az utolsó.
RP: Igen, de úgyis csak ismétlem magam.
I: Elég sok brit van ebben a filmben, ott van például Michael Sheen, aki a miben is, a Volturi
RP: Volturi, igen.
I: A volturiban van, akik lényegében a fő vámpírok.
RP: Igen, igen azok.
I: Te vagy olyan 110 éves, vagy ilyesmi.
RP: Ők meg 2000.
I: És ők 2000 évesek, szóval szerintem hívhatjuk őket fő vámpíroknak.
RP: Ők vannak legfelül, igen. Volt egy dolog, amire próbáltam rájönni, mert mindegyikük olyan kaukázusi kinézetű. És mindegyikük olyan magas, azt hittem, ha már 2000 évesek, akkor inkább –
I: Satnyábbak lennének?
RP: Igen. Mint a barlanglakók. (hebeg-habog egy kicsit)
I: Szerintem túl sokat gondolkodsz ezen.
RP: Tudom, valaki nemrég hívta fel erre a figyelmem, de akkor semmi értelmét nem láttam. Mind olyan északinak tűnnek. Nem hiszem – tulajdonképpen most is csak azt mutatom, mennyire keveset tudok a történelemről.
I: És talán a vámpírokról.
RP: Bármiről, igen.
I: Akárhogy is, gratulálok, szerintem nagyszerű film. Mindig arra gondolok, amikor legelőször láttam a Twilight nevet a buszról, hirtelen Twigletnek olvastam és azt hittem, hogy ez egyike azoknak a reklámoknak, amiket teljesen elszúrtak és csak valami sós rágcsálnivalóról van szó, ami elég komornak tűnt. De mindegy, nagyszerű, nagyon köszönöm, hogy eljöttél, örülök, hogy jól érezted magad a forgatáson, már várom a következőt, hogy is hívják azt?
RP: Eclipse.
I: Eclipse. Már várom.
RP: Szuper, nagyon köszönöm.
I: Köszönöm szépen.

New Moon Robert GMTV

És, hogy teljes legyen az élvezet, orosz felirat… ha már a fiatalkorú oroszul tanul.
I: So. The second in the Twilight series, New Moon – vampires, monsters and first loves. Marvelous.
RP: Glad to hear it.
I: Did you enjoy making it?
RP: No, I did. This one was really great. There was kind of, everyone was so relaxed, no one was caring about the casting anymore cause the first one’s been successful and Chris is great, he’s very calm.
I: Chris the director?
RP: Mm-hm. Everyone hadn’t seen each other for ages, so they weren’t sick of each other all the cast, so it was nice. And I hadn’t worked for so long as well as I was so desperate to work and the second book was always my favourite one, so all the pieces fell into place.
I: I assumed that you run off all these films one after the other.
RP: We did after that. We’d done the second and third very close to each other. The third one is finished now as well.
I: Oh really?
RP: Yeah.
I: We’re talking about that next week of something.
RP: Pretty much, yeah. It’s ridiculous. It’s a thing that within a year, of the first one coming out we filmed two sequals and the second one is already coming out next week. It’s coming out exactly on the same date.
I: Presumably cause it’s so huge. It is massive, isn’t it?
RP: hebeg-habog
I: It is, I tell you so. It is, I can tell you it is massive. Now and there’s lot’s of loss in this one and I’ve noted down a few of them, letting the wolf out the bag, I quite like that one. This one focuses on Bella though being torn between two loves, really. Between you, Edward the vampire, and I don’t think I’m letting any cat out of the bag, or wolf out of the bag if I say that Jacob, who is also something of a not quite human.
RP: Yeah, he’s probably in a trailer.
I: So that’s what it’s all about, isn’t it? Who do you think is best for Bella? Can you answer that?
RP: Yeah, it’s always gonna be difficult, cause I’ve always had the opinion that any relationship which kind of alienates the couple from everyone else just because of how obsessed they are with each other, I’ve never liked that. I remember when I was in school and teenagers would fall in love with each other and everything else would drop away, they wouldn’t have any friends or anything, I’ve always been very anti- that. And that Edward Bella relationship is very kind of like that.
I: Coinsilier (??? 2:31) isn’t it? Well it makes it very difficult if one of you is a vampire, but…
RP: Yeah, you can’t really hang out with that many people, you can’t have like double dates and stuff.
I: Some biting are quite hard as well. Going on holidays together. An incredible stunts in this one as well. I spent most of the time thinking I want to be a vampire and then I changed my mind when they never sleep, and I kept on forgetting about the fact that they never sleep, which would be really irritating. Talk about the stunts first of all, did you do any of them yourself?
RP: I did a few. No, I did quite a lot in this one actually. I always forget, on the first one I got injured on the first shot of the first day, so I didn’t do that many stunts on it, but this one, I had a big fight with a seven-foot tall body-builder, which was fun. But I’ve always just getting beaten up, so I didn’t have any finesse (?? 03:23) or anything.
I: Which reminds me, you mean another vampire?
RP: Another vampire, yeah, he wasn’t literally a body-builder.
I: Yeah, I know, I just wanna trying to think which one you had, cause you had quite a lot of fight. Would you want to be a vampire? In any way, shape or form, I’m not talking about the —
RP: No, I don’t think so. I think no. I don’t think there’s anything appealing about it at all.
I: Wow, you’re being fast! (asszem)
RP: Well, yeah.
I: Being able to run up trees.
RP: That would be, yeah. I mean, I wish I could run like I could a few years ago, it is annoying to know I haven’t run even for a bus recently, but I don’t know. I’m so kind of sick of my own phalid (???4:03), grey complection all the time, kind of, looking like a dead anyway. I would hate to have, having that make up put on like every single day, someone when as soons as it gets taken off, they’re like ’oh you do look normal, you look healthy now, you look so much better without it on’, and it’s true. It’s so depressing you have to put on this stuff and you’re like a freak all the time.
I: What is it, just w— pale makeup, I’m assuming?
RP: Yeah, it’s a kind of, I assume some very technical white makeup.
I: And presumably contact lenses, cause you got bright blue eyes, but of course you’ve got kind of orange-y, verging on red.
RP: Yeah. It kind of transferring from when you’re hungry, then much more burgundy.
I: Yes. More blood coloured perhaps. Yes.
RP: Red. Waiting.

GMTV Part 1 hun
I: Szóval. A második s Twilight sorozatban, a New Moon – vámpírok, szörnyek és első szerelmek. Csodálatos.
RP: Jó ezt hallani.
I: Élvezted a forgatást?
RP: Igen, élveztem. Ez nagyon jó volt. Mindenki nyugodt volt, senki nem aggódott a szereplők miatt, mert az első annyira sikeres lett és Chris is nagyszerű, nagyon nyugodt.
I: Chris a rendező?
RP: Mm-hm. Senki nem látta a másikat már régóta, így senkinek nem volt elege senkiből, szóval ez jó volt. És már régóta nem dolgoztam, nagyon vártam arra, hogy a második könyvön dolgozzunk, mert mindig is ez volt a kedvencem, minden összeállt.
I: Azt hittem, hogy egyszerre forgattátok az összes filmet.
RP: Azután igen. A másodikat és a harmadikat nagyon hamar forgattuk egymás után. Már a harmadik is készen van.
I: Igazán?
RP: Igen.
I: Lehet, hogy jövő héten már arról fogunk beszélni.
RP: Igen, szinte olyan. Nevetséges. Egy éven belül azután, hogy az első kijött, már le is forgattunk két részt és a másodikat a jövő héten bemutatják. Pontosan azon a napon, mint az elsőt.
I: Valószínűleg azért, mert akkora nagy dolog. Masszív, nem igaz?
RP: hebeg-habog
I: Az, nekem elhiheted. Masszív. Ebben a részben sok jó beszólás van, néhányat fel is jegyeztem, kiengedni a farkast a zsákból, az tetszett a legjobban. Ez a rész leginkább Bellára fókuszál, aki két szerelem között gyötrődik. Közted, Edward a vámpír, és nem hiszem, hogy bárkit is meglepek ha elmondom, hogy Jacob között, aki szintén nem teljesen ember.
RP: Igen, lehet, hogy a bemutatóban is benne van.
I: Szóval erről szól, nem igaz? Szerinted ki a jobb Bella számára? Tudsz erre válaszolt adni?
RP: Igen, ez mindig is nehéz lesz, mert mindig is azon a véleményen voltam, hogy bármilyen olyan kapcsolat, ami teljesen elidegeníti a párt mindneki mástól csak azért, mert annyira megszállottjaik egymásnak, azt soha nem szerettem. Emlékszem, még az iskolában, amikor a tinédzserek állandóan szerelembe estek és ejtettek maguk körül minden mást, nem foglalkoztak a barátaikkal meg semmivel, és én mindig is ellene voltam ennek. Edward és Bella kapcsolata ráadásul ilyen.
I: Nos, az nehezíti a dolgokat, ha az egyik még egy vámpír is.
RP: Igen, akkor tényleg nem lóghatsz annyi mindenkivel, szó se lehet páros randikról.
I: Néhány harapás is igen nehéz. Vagy nyaralni menni. Fantasztikus kaszkadőrmunkák vannak ebben a részben. Szinte egész idő alatt arra gondoltam, mennyire lennék vámpír, de aztán meggondoltam magam, mert a vámpírok soha nem alszanak és ezt állandóan elfelejtettem, pedig az nagyon irritáló lenne. De beszéljünk előbb a kaszkadőrmunkákról, te csináltad a saját részedet?
RP: Néhányat igen. Nem, ebben egész sokat csináltam. Mindig elfelejtem, az első volt az, ahol már az első napon az első felvételen megsérültem, szóval azon nem csináltam annyit, de ebben volt egy nagy csatám egy hét láb (sok méter) magas testépítővel, ami jó móka volt. De mindig csak engem vertek el, szóval nem volt számomra olyan komoly.
I: Az egy másik vámpírral volt, ugye?
RP: Egy másik vámpírral, igen, nem szó szerint egy testépítővel.
I: Igen, azt tudom, csak próbálom felidézni, hogy melyik is volt az, mert elég sok küzdelmed volt ebben. Szeretnél vámpír lenni? Bármilyen formában, bármilyen módon?
RP: Nem, nem hiszem. Nem látok benne semmi vonzót.
I: Jó gyors lennél pedig!
RP: Nos, igen.
I: Csak úgy fent lehetnél a fákon.
RP: Az igen, jó lenne. Bárcsak úgy tudnék futni, mint tudtam pár évvel ezelőtt, szörnyű belegondolni, hogy az utóbbi időben még csak egy busz után sem futottam. De nem tudom. Már annyira elegem van abból, hogy állandóan sápadt, szürke a képem, mindig úgy nézek ki, mint egy hulla. Miután minden nap az a smink van rajtad, aztán ha egyszer végre nincs, akkor mindenki azzal jön, hogy ’Oh, most normálisan nézel ki, sokkal egészségesebbnek tűnsz, sokkal jobban nézel ki nélküle’, és ez igaz is. Annyira depresszív hatású, hogy mindig rajtad kell lennie és olyan vagy, mint egy rém.
I: Gondolom ez csak egy ilyen fehér-sápasztó smink?
RP: Igen, valamilyen technikai fehér smink.
I: És valószínűleg kontaktlencséd is van, mert kék szemeid vannad, meg persze narancsos-pirosas, szinte vörös.
RP: Igen. Átváltozik, amikor éhesek vagyunk, akkor sokkal inkább burgundy-féle.
I: Igen. Sokkal vérszínűbb talán. Igen.
RP: Vörös. Várakozás.


Na jó, folyt köv…

-twmmy-

BBC Radio RP Interjú New Moon 2009

I: Robert Pattinson, hello!
RP: Hi!
I: How are you doing?
RP: All right. Yeah. How are you doing?
I: Yeah? Very well, thank you, I imagine you’re in a bit of a mad whirlwind at the moment, how’s the day been so far, what’s it consisted of today?
RP: Just trying to be able to speak English.
I: How is that going?
RP: It’s all right.
I: We’ll see.
RP: Yeah, we’ll see.
I: In the next couple of minutes we’ll find out. And, so, first of all, Twilight New Moon, that did pretty well. Did you ever expect it’d be at this level as what the Twilight series has achieved now, when you first started out?
RP: No. Not in any way. Especially going up in popularity after the first one, I mean, it seemed like a few months after the first one came out it suddenly went up again and it keeps getting bigger and bigger and bigger, so I don’t know when it’s gonna stop.
I: When it’s gonna stop. And then another film, putting it up again. Going, going, going, going. And so obviously it’s a mad time for you at the moment, how are you like coping with all the excesses of fame we’ve seen, I’ve been like researching in the scene, it’s like trouble you getting out of a car and stuff, is that unbelievably weird, I imagine, for you?
RP: The only time it really happens is when you kind of doing stuff to do at work, as long as you don’t go to trendy places of anything then you’re generally all right. I think.
I: Yes, you can escape. (itt egyszerre beszélnek és nem értem őket)
RP: I’m pretty sure in London it’s all right, there was a bunch of photographers at the airport who didn’t recognize anyone from the cast.
I: Oh really?
RP: And at the hotel this time there was a fire alarm this morning, everyone had to evacuate, and they still don’t recognize anyone. And there’s people waiting outside.
I: I saw the creepiest thing I ever saw in a magazine yesterday, you had like a, a whole like Twilight special and there was like a photograph of a toilet, and it’s ’Oh Pattinson used this toilet!’. How weird is that?
RP: Yeah, someone told me about that earlier, I haven’t seen this yet.
I: It’s the oddest thing.
RP: Yeah, but they said that there was no, they said it was a very clean looking toilet, so I was absolutely certain that that was just a made up story.
I: Oh really?
RP: It’s slander.
I: I’ve never seen a toilet that clean. So let’s talk about New Moon, I saw it yesterday and was totally obsessed with it, really into it, was it fun to film and to work on?
RP: Yeah, it was really fun. I really liked Chris W a lot, the director, and it was my favourite book out of the series and I kind of, I understood it the most and it was nice, because everyone trusted the cast more, because of the success of the first one, so we were kind of, I don’t know, everything about it was just a lot easier.
I: Yeah. It seemed a lot more funny as well, a bit more humour in it.
RP: Yeah, yeah, yeah. Definitely.
I: You enjoy doing that a bit more?
RP: Yeah. I mean, there’s definitely, it’s also because of the story as well, Edward and Bella are so kind of awkward with each other in the first movie, so, and it’s all about just almost the terror of starting your relationship. But this one I guess is a little bit more relaxed, especially the beginning. And also, everyone was just, everyone knew more what the film was about and so every other character, even smaller parts, which is much more comfortable.
I: Aha. And how do you prepare yourself when you’re on set, before you perform, or act ot whatever you call it. I’m off to perform. How do you get yourself up to play your role, to play a vampire? Cause obviously it’s quite sinister, like dark, moody, brooding charater, is there anything that you have to do before you go on set?
RP: I don’t know, not particularly. Especially on New Moon it was, Chris was very accepting of like, you know just trying to work stuff out when we were shooting, so we’d do a lot of takes on things and just kind of, I don’t know. It was nice, it was quite sort of free, when you’re working, so I don’t know if I did too much –
I: Vampire (breath? 4:03) or whatever you wanna call it. We spoke to Taylor earlier, he was saying that some of the hardest scenes for him was when he had to basically strip off and stand outside in March with water being poured on him. Was there anything horrible that you had to encounter in this movie, any tough scenes?
RP: Well, not half as many as Taylor, I mean, I guess my hardest scene was where I had to strip off as well, but that was in Italy and it was really warm.
I: I was gonna say you got the easy job!
RP: Yeah. But you just had like 2000 people watching you doing it instead, which is the kind of different thing.
I: How was that, was that kind of nerve-racking doing that all of you?
RP: Yes, especially as it was such a slow, like taking your shirt off thing is like, ’Oh God!’. It just made such a massive deal out of it. And especially when you’re there, it doesn’t look like such a massive deal in the film, but everyone was just staring and there were so many cameras, cameras in every single window and everything, and I don’t even take my shirt off by a swimming-pool. It was kind of devastating (?).
I: Just a few thousand people with cameras and potentially the world to watch it, right? And let’s talk about like gossip on set, who would you say was the messiest member of the set on New Moon? Did anyone keep that trailer in a wild state?
RP: Definitely me.
I: Yeah?
RP: I’ve got like a problem, I think I actually got a problem which needs to be treated. And I did that to my hotelroom as well. Everywhere. Within five seconds.
I: Maybe we’ll get you through this problem, somehow I’ll get you to talk to someone. And who are your best friends of the cast, is there anyone that you bonded with? I guess you do with everyone, cause you’re spending so much time.
RP: Yeah, I mean, there’s something about, when something’s becoming so massive, and the best thing about the first one was having like a big, young cast, it’s like 10 main characters and they’re there all the time. So it’s nice when everything goes, kind of explodes, and mostly everyone stayed exactly the same, so it’s nice to be able to just have a kind of support network.
I: Yeah, I was gonna say that it must be good, cause it’s not like you’re Robert de Niro or something, it’s just like I know this.
RP: Yeah, it’s kind of exactly the same page, so it was always been kind of nice like that.
I: (valami Robert de Niro-val) What about forgetting your lines, did that ever happen? That sort of dread forgetting questions or the ability to speak, was that ever a worry on set?
RP: Not in New Moon. On Eclipse I forgot my lines all the time for some reason, I don’t know what happened. But on New Moon it was just kind of, ——- (6:41-44) when you’re nervous and I was never-ever nervous on New Moon, never. Apart from in Italy. I had to take my shirt off but I didn’t have to say anything.
I: And what about when you were just hanging around on set, cause I imagine it’s just so much wait, I mean, I only do like TV stuff on expend, probably 8 hours a day whis wait is ’I’m gonna just this light’. Is that getting boring when you’re on set? The amount of time you have to wait?
RP: Sometimes. But it’s always, you’re always waiting at the wrong moment, so when you won’t people around it (???) and it seems like if you wanna have a break, just really-really want to do the scene and you won’t be able to do it. And it you want everything to get done quickly you’d have to make sure you don’t really know, that you don’t think you’re ready. So do it. And it will always work out for you.
I: Nice. Always work out. When we spoke to Taylor he was saying that him and Kristen spent a lot of
time playing catch. They discovered that Kristen’s got an amazing throw and catch. What did you spent your time doing when it was sort of downside. Were you involved in this mad game of catch?
RP: Avoiding, avoiding playing catch, really!
I: It was like, yeah, I’ve got to learn my lines.
RP: I’ve always been pretty mal-coordinated with that kind of stuff.
I: And we did this Switch Life Awards, which happened on last Sunday, and you were the proud winner of prom king.
RP: Oh wow!
I: And glad to say before, you obviously weren’t there, we showed a picture of your face and basically the walls nearly fell down. People were like histerical. But let’s give to you your award.
RP: Oh, wow!
I: It looks like a, I don’t know what it is, a wave or something?
RP: That’s cool!
I: You’re a proud winner of that!
RP: Wow! Thank you very much! It doesn’t even say prom king on it!
I: I know, that’s a real —-, we lost that. Genuinely was lost, but we’ll find that somewhere, someone will send that to you.
RP: What does that mean, where do I, I didn’t even know people had proms in England!
I: Yeah, oh yeah, that’s the deal now.
RP: Oh really?
I: Oh go, yeah, proms!
RP: That’s a disgrace, that’s just copying people. Thanks everyone who’s listening on Switch, I’m very proud of being the prom king, I’ll try to rule benevantly(???).
I: You’ll be the king of proms. Your prom queen was Sherryl Cole by the way (lehet, hogy nem ez a név).
RP: Oh wow!
I: So you’re essentially married to her. Ruling the country.
RP: That’s all right.
I: We have loads of listeneres’ questions cause we thought it’s best to get out their questions as they love you the most, and Pip from Norridge has been onto saying that he looks a little bit like you. He says he gets a lot of attention from ladies and amazing name Pip, isn’t it? And he says, I was wondering if Rob could give me any advice on how he keeps the hordes of women at bay?
RP: Well…
I: Do you repel a horde?
RP: I don’t know, you just kind of, you don’t have to do much to be honest, like whenever there’s a horde I just run.
I: Yeah! I heard a story that you run somewhere that you nearly got run over from fans, is this a true thing? Or just make believe?
RP: I think the car may have been stationary and I think I may have run into it, but there was just one photographer who I think couldn’t get the photograph and so he sold this story of being run over instead.
I: He got run over by fans! And Lucy, who’s 14, says, I keep saying, I think it’s a weird thing as well, she says, there’s loads of Twilight memorabilia, loads of merch, was that the weirdest thing you’ve scene your face on?
RP: I don’t know if I can say the weirdest thing, but yeah, it’s strange, especially in New Moon, cause it looks more like in reality in New Moon, whereas in Twilight I kind of had more of a sort of buffoon stuff, so yeah, it’s weird thinking, yep, that’s me next to all this stuff.
I: My face on handcreme.
RP: Yeah.
I: And Fiona said, what did you enjoy making more, Twilight or New Moon?
RP: It was different. Twilight definitely had like a lot of energy, it was like wild on the first one, and everyone was like really-really fighting for what they thought what the film should be about and so it was kind of exciting that way. In New Moon everyone seemed to know what the film should be about, everyone was really focused, it was really relaxed, it was nice to have that way as well.
I: Did it seem like there was more pressure on the second one? Did it seem like more of a, like ’Oh God this is a really big deal now!’?
RP: Not really. There were certain moments where I thought, where I suddenly became like conscious of the fact that it’s gonna be big, like when Edward and Bella breaking up and stuff, you’re thinking wow, there’s all this people think this is it.
I: They’re gonna turn!
RP: Yeah.



I: Robert Pattinson, hello!
RP: Hello!
I: Hogy vagy?
RP: Rendben. Te hogy vagy?
I: Tényleg? Nagyon jól, köszönöm, úgy képzelem, hogy mintha egy őrült forgószélben lennél most, milyen volt eddig a napod, miből állt az egész?
RP: Leginkább abból, hogy próbáltam angolul beszélni.
I: Hogy ment?
RP: Egész jól.
I: Majd meglátjuk.
RP: Igen, majd meglátjuk.
I: A következő pár percben ki fog derülni. Először is, Twilight New Moon, elég jól hozott. Gondoltad-e amikor elkezdted, hogy erre a szintre fog kerülni a Twilight?
RP: Nem. Egyáltalán nem. Főleg azután, hogy az elején olyan nagy népszerűségre tett szert, majd pár hónappal az első megjelenése után újra felfelé ment, és egy nagyobb, nagyobb és nagyobb lesz, szóval nem tudom, mikor fog megállni.
I: Mikor áll meg. Aztán jön egy újabb film, ami még fentebb húzza. Fel, fel, fel és fel. Egyértelműen ez egy őrült időszak számodra, hogy tudod eltűrni a hírnév túlzásait amiket látunk, utánanéztem egy kicsit, hogy szinte ki se tudsz szállni egy autóból és ilyenek, ez biztos hihetetlenül furcsa a számodra, igaz?
RP: Ez csak akkor történik, amikor a munka miatt csinálsz dolgokat, amíg nem mész felkapott helyekre, addig rendben vagy. Szerintem.
I: Igen, el tudsz menekülni. (itt egyszerre beszélnek és nem értem őket)
RP: De abban biztos vagyok, hogy Londonban minden rendben. Volt egy csoportnyi fotós a reptéren, de senkit nem ismertek fel a stábból.
I: Igazán?
RP: És a hotelben ma reggel volt egy tűzriadó is, mindenkinek ki kellett mennie, de még most se ismertek fel senkit. Pedig voltak olyanok, akik kint várakoztak.
I: Tegnap a legfurcsább dolgot láttam egy magazinban, egy többoldalas Twilight extra volt és volt benne egy fénykép egy wc-ről, alatta ’Oh Pattinson használta ezt a wc-t!’. Milyen furcsa már ez!?
RP: Igen, valaki már említette korábban, de még nem láttam.
I: Ez a legfurcsább dolog.
RP: Igen, de azt mondták, hogy nagyon tiszta wc volt, szóval biztos vagyok abban, hogy ez csak egy kitalált történet.
I: Igazán?
RP: Rágalmazás.
I: Soha nem láttam még olyan tiszta wc-t. Szóval beszéljünk a New Moon-ról, láttam tegnap és teljesen megszállottjává váltam, nagyon belemerültem, jó móka volt filmezni és dolgozni rajta?
RP: Igen, jó móka volt. Nagyon szerettem Chris W-t, a rendezőt, és ez volt a kedvenc könyvem a sorozatból, ez is értettem meg a legjobban, és jó volt, mert mindenki jobban bízott a szereplőkben, az előző sikere miatt, szóval minden egyszerűbb volt.
I: Igen. Sokkal viccesebbnek is tűnt, több volt benne a humor.
RP: Igen, igen, igen. Mindenképp.
I: Azt jobban szereted csinálni?
RP: Igen. A történet miatt is, Edward és Bella annyira esetlenek egymással az első filmben, az szinte csak a kapcsolat kezdésének terrorjáról szól. De ez talán egy kicsit nyugodtabb, főleg az elején. És mindenki többet tudott, tudta miről szól a film, minden karakter, még a kisebb szerepek is, és így sokkal kényelmesebb volt.
I: Aha. És hogyan készülsz fel amikor a forgatáson vagy, mielőtt szerepelsz, vagy színészkedsz, vagy akárhogy is hívod. Megyek szerepelni. Hogyan készíted fel magad a szerepedre, hogy vámpírt legyél? Mert egyértelmű, hogy ez egy elég baljós, kicsit sötét, szeszélyes, tűnődő karakter, van valami amit csinálsz azelőtt, hogy a forgatásra mész?
RP: Nem tudom, nem különösebben. Főleg a New Moon esetében, Chris nagyon nyitott volt arra, hogy csak próbálkozzunk különböző dolgokkal forgatás alatt, szóval sok felvételt készítettünk bizonyos dolgokról, és nem is tudom. Jó volt, szabad volt amikor dolgoztunk, nem tudom, hogy túlzásba vittem-e a dolgokat –
I: A vámpír (légzést? 4:03) vagy aminek csak hívni szeretnéd. Korábban Taylorral is beszéltünk, ő azt mondta, hogy az egyik legnehezebb jelenete az volt, amikor le kellett vetkőznie és kint állnia márciusban, közben meg öntötték rá a vizet. Volt számodra is olyan szörnyű dolog amit el kellett viselned ebben a filmben, bármilyen nehéz jelenet?
RP: Nos, feleannyi sem mint Taylornak. Azt hiszem, nekem is az volt a legnehezebb amikor le kellett vennem a pólómat, de az Olaszországban volt és jó meleg volt.
I: Pont mondani is akartam, hogy a munka könnyebbik részét kaptad meg!
RP: Igen. De volt vagy 2000 ember aki csak nézett közben, ami megint egy más dolog.
I: Milyen volt az, idegesítőnek találtad?
RP: Igen, főleg azért, mert annyira lassú volt, olyan lassan kellett elvenni azt a pólót, akkora ügyet csináltak belőle. Főleg amikor ott voltál, mert a filmben nem olyan masszívan nagy dolog, de mindenki ott bámult és rengeteg kamera volt, minden ablakban volt egy meg minden, és én nem is szoktam levenni a pólómat még csak egy medence mellett sem. Elég borzasztó volt.
I: Csak néhány ezer ember kamerákkal, és valószínűleg az egész világ látni fogja, igaz? Pletykáljunk kicsit a forgatásról, mit mondanál, kinek volt a legkoszosabb a lakóautója? Volt aki vad formában tartotta az lakóautót?
RP: Ez mindenképp én voltam.
I: Igen?
RP: Van egy problémám, szerintem igazán van egy problémám amit kezeltetni kellen. És a hotelszobámmal is ezt csináltam. Mindenhol. Öt másodpercen belül.
I: Talán majd segítünk túljutni ezen a problémán, valahogy összehozlak majd valakivel. Kik a legjobb barátaid a szereplők közül, van olyan, akivel szoros barátságot kötöttél? Gondolom mindenkivel, olyan sok időt töltötök együtt.
RP: Igen, van abban valami, ha valami ilyen nagy dolog lesz, és az elsővel kapcsolatban az volt a legjobb, hogy egy nagy, fiatal szereplőgárda volt, vagy 10 főszereplővel, és mind ott vannak egész idő alatt. Szóval jó, amikor minden így halad, aztán egyszer csak robbant a dolog, de szinte mindenki ugyanolyan maradt, szóval jó volt, hogy a támogatás megmaradt.
I: Igen, mondani is akartam, hogy biztos jó, mert nem olyan, hogy ez most Robert de Niro vagy valami. Csak olyan, hogy ezt ismerem.
RP: Igen, mindenki egy lapon van, szóval ez mindig is jó volt.
I: (valami Robert de Niro-val) Mi volt a szövegeddel, volt, hogy elfelejtetted a soraidat? Az az ijedelem amikor elfelejted a kérdéseidet vagy a beszéd képességét, volt ezzel gond a forgatáson?RP: Nem a New Moonban. Az Eclipse forgatásán állandóan elfelejtettem a soraimat valamilyen oknál fogva, nem tudom mi történt. De a New Moon forgatásán soha nem voltam ideges. Kivéve Olaszországot. Ott le kellett vennem a pólómat, de nem kellett mondanom semmit.
I: És mi volt akkor, amikor csak úgy voltatok a forgatáson, gondolom sok várakozással járt a dolog, és csak TV-s dolgokat csinálok, de ott is a nap talán 8 órájában csak vársz, mert valaki még ‘csak megigazítom azt a lámpát’. Unalmas a forgatáson? Sokat kell várakozni?
RP: Néha. De mindig a rossz pillanatban kell várni, amikor nem akarod, akkor mindenki körülötted van pedig szünetre szeretnél menni, ha pedig nagyon-nagyon meg szeretnél csinálni egy jelenetet, akkor nem fog összejönni. És ha gyorsan túl akarsz lenni mindenen, akkor biztosra kell menned, hogy nem tudod, hogy nem gondolod, hogy készen állsz. Szóval ezt csinálod. Akkor működni fog.
I: Nem semmi. Működni fog. Amikor Taylorral beszélgettünk azt mondta, hogy ő és Kristen sok labdafogós játékot játszottak. Rájöttek, hogy Kristen fantasztikus a ladba dobásban és elkapásában. (szerintem ez itt a baseballos dobálásra vonatkozik…) Te is csináltad ezt? Részt vettél az őrült labdázásban?
RP: Kerültem, kerültem az elkapós játékot, de tényleg.
I: Inkább azt mondtad, hogy a soraidat kell tanulni.
RP: Mindig is elég rossz mozgásom volt az ilyen dolgokhoz.
I: A Switch-nél egy Life Award-ot osztottunk ki múlt vasárnap, és te voltál a bálkirály büszke nyertese.
RP: Oh wow!
I: És örömmel mondom, mivel nyilvánvalóan nem voltál ott, hogy amikor megmutattuk a fényképedet, a falak szinte ledőltek. Az emberek hisztérikusak voltak. De hadd adjam át a díjadat.
RP: Oh wow!
I: Ügy néz ki, nem is tudom hogy néz ki. Egy hullám talán?
RP: Nagyon szuper!
I: Te vagy a büszke nyertese!
RP: Wow! Nagyon köszönöm! De nincs is rajta, hogy bálkirály!
I: Igen, ez tényleg gáz, de elvesztettük. Őszintén, elveszett, de majd megtaláljuk és akkor valaki elküldi neked.
RP: Mit jelent ez, hová kell mennem, nem is tudtam, hogy Angliában vannak bálok (mármint iskolabál)
I: Igen, oh igen, ez most a menő.
RP: Tényleg?
I: Igen, menj bálozni!
RP: Ez szégyen, ez csak másolás! Köszönöm mindenkinek aki a Switch-et hallgatja, nagyon büszke vagyok, hogy én lehetek a bálkirály, igyekszek majd igazságosan uralkodni.
I: Te leszel a bálok királya. A királynőd pedig Sheryl Cole (lehet, hogy nem ez a név) lett.
RP: Oh wow!
I: Szóval tulajdonképpen házasok vagytok. Irányíthatjátok az országot.
RP: Rendben van.
I: Rengeteg hallgatói kérdésünk is van, úgy gondoltuk fel teszünk azok közül is, elvégre ők szeretnek téged a legjobban. Pip Norridge-ből azt szeretné tudni, hogy mivel egy kicsit úgy néz ki mint te, sok figyelmet kap a hölgyektől–
RP: Pip?
I: Fantasztikus név a Pip, nem? És azt mondja, azon gondolkodott, hogy Rob tudna-e neki valami tanácsot adni, hogy hogyan tarthatná kordában a hordákat?
RP: Nos…
I: Taszítanak a hordák?
RP: Nem tudom, nem kell sokat csinálnod, hogy őszinte legyek, amikor nagyon sokan vannak, akkor cska futok.
I: Igen! Hallottam egy történetet, hogy majdnem áthajtottak rajtad amikor a rajongóktól futottál, igaz ez? Vagy csak koholmány?
RP: Szerintem az autó mozdulatlan volt, és lehet, hogy nekifutottam, de csak egy fotós volt ott, aki szerintem nem tudta lefényképezni az esetet, ezért eladta ezt a történetet, hogy elütöttek.
I: Elütötték a rajongók! Lucy, aki 14 éves, szerintem ez is furcsa, azt szeretné tudni, hogy mivel rengeteg Twilight tárgyak és és áruk kaphatók, furcsa azokon látni az arcodat?
RP: Nem tudom, hogy mondhatom-e, hogy a legfurcsább, de érdekes, főleg a New Moonnál, mert itt valóságszerűbb a dolog, nem úgy mint a Twilightban, ahol inkább mint egy pojáca néztem ki. Szóval furcsa, amikor mellettem van mindez a dolog.
I: Az arcom egy arcrkémen van.
RP: Igen.
I: És Fiona azt kérdezi, hogy a Twilight vagy a New Moon forgatása volt jobb?
RP: Más volt a kettő. A Twilightnak rengetek energiája volt, szinte vad volt a forgatás, és mindenki nagyon küzdött azért, hogy szerintük milyennek kellene lennie a filmnek, és az ezért volt érdekes. A New Moonnál mindenki tudta, hogy miről kell szólnia a filmnek, mindenki nagyon odafigyelt, nyugodtabb volt, ez ezért volt jó.
I: Nem tűnt úgy, hogy itt nagyobb a nyomás? Nem volt az az érzés, hogy hű, ez most egy nagy dolog?
RP: Nem igazán. Voltak bizonyos pillanatok, amikor hirtelen nagyon is feltűnt, hogy ez most nagy dolog lesz, például amikor Edward és Bella szakítanak, akkor arra gondolsz, hogy most ezt fogják hinni.
I: Át fognak változni!
RP: Igen.

David Cronenberg: Miért utálják a frusztrált regényírók a forgatókönyveket?

David Cronenberg filmkészítő az első regényének, a „Consumed” eredetéről, a forgatókönyvek iránti nem-tetszéséről, és miért várja, hogy valaki tönkretegye majd a könyvét a jövőben.
„Nem tudtam volna megírni ezt a regényt az internet nélkül,” mondja a filmrendező David Cronenberg a Consumedról, miközben úgy hangzik, mint valamelyik megszállott karaktere a lapokról.
A múlt hónap végén a Scribner által kiadott könyv egy romantikusan és technikailag is kapcsolatban lévő újságírópárosról mesél kettéágazó elbeszéléssel, az egyik egy szörnyű és kanibalista gyilkosság történetét üldözi, amelyhez kapcsolódik egy francia filozófus pár és a tanítványuk, a másik egy kapcsolat a titokzatos szexuális úton terjedő betegség mögötti orvosról és furcsa lányáról szól. A kettő között több kitérés is van: a Cannes-i Filmfesztivál, a 3D-s nyomtatás, kampós péniszek, és adások a „rovar királyságból”, melyek hamis hallókészülékeken keresztül jönnek. Ez a leg-Cronenbergesebb dolog, amivel találkozni lehet, bár eg kicsit kellemetlen a metrón olvasni.
A regény a Maps to the Stars-tól is teljesen különbözik, ami egy gyomorbavágásos hollywoodi szatíra Julianne Moore főszereplésével, amit a Cannes-i Filmfesztiválon mutattak be májusban. Amíg a film Tinseltown egoisztikus szokásaira fókuszál, a könyv a világ különböző tájaira jut el, diszkurzív és nagy kiterjedésű.
A Maps csak egyike volt azoknak a projekteknek amiken dolgozott mialatt a Consumed-ot írta, és társírója, a regényíró Bruce Wagner jelentős hatást gyakorolt Cronenberg első könyvére, ami valamilyen formában, mint mondja, már a gyerekkorában is a fejében úszkált.
A Daily Beast hosszasan beszélgetett Cronenberggel a regény eredetéről, a forgatókönyvek iráni ellenszenvéről, és arról, hogy miért várja, hogy a jövőben valaki tönkretegye a könyvét.
Tanult irodalmat?
Igen, a Torontói Egyetemen. Aztán valahogy elsodort, vagy elcsábított, vagy talán ellopott a mozi, szinte teljesen véletlenül. A ’60-as évekbeli underground filmkészítési mozgalom volt az, ami hozzáférést adott a filmekhez. Alapjába véve nem kellett filmiskolába menned, csak fogtál egy kamerát. Szóval meglepett, amikor filmkészítő lettem, de az íráshoz való közelségem, az, hogy nem félemlített meg az írás – édesapám újságíró volt, régen arra aludtam el, hogy ütögette az IBM Selectric billentyűit – azt jelentette, hogy meg tudtam írni a saját forgatókönyveimet. Így lettem rendező. A jó forgatókönyvek sokkal ritkábban voltak, mint rendezők. Ha akarták a forgatókönyvemet, akkor engem is vinniük kellett. Mielőtt tudtam volna, ez lett a munkám.
Amíg irodalmat tanult, mindig is a regényírás érdekelte?
Igen, főleg a regény. Nem érdekelt az önéletrajz, vagy a versírás – számomra a regény volt a forma. Főleg az vonzott, hogy egy jelentéktelen, homályos író legyek, ami gondolom furcsának hangzik. Az Evergreen Reviewt és Paris Reviewt olvastam, olyan írókat fedeztem fel, mint Djuna Barnes, és a Nightwood című regényét, és ezek érdekeltek. Olyanok voltak, amikrő nem sokan tudtak, és olyan volt, mintha tagja lettél volna egy titkos társaságnak, és ez nagyon tetszett. Azt gondoltam, nagyszerű lenne, ha az én írásom is valami ilyesmi lenne, időnként valaki előásná és felfedezné amit írtam, és lengyűgözné, megérintené, vagy akármi. Akkor persze még nem gondoltam arra, hogy ismeretlen íróként nem lehet megélni. (nevet) Még egy sikeres író sem keres borzasztó sokat, főleg nem manapság.
A Consumed mindig is regénynek készült?
Igazából egy forgatókönyvet kezdtem írni, erotikus thrillernek hívtuk, és végül Consumed-nak neveztem el, de nem tudtam befejezni a forgatókönyvet, nem jött össze. Most eljátszok azzal a gondolattal, hogy tudta, hogy regénynek kell lennie, és ezért nem engedte, hogy forgatókönyv legyen belőle.
Voltak bizonyos dolgok amiket meg akart csinálni a regénnyel, mert tudta, hogy filmekkel nem lehetett volna megcsinálni?
Alapjába véve a gyakorlás lényege az volt, hogy meglássam, milyen irodalmi hangom van. Tudtam, milyen a hangom rendezőként, többé-kevésbé, bár a Dangerous Method igencsak eltér a Cosmopolistól. Csak szabadon akartam hagyni és nem korlátok közé zárni. Nem akartam túl nagy nyomást. Sőt, amikor beszéltem erről Don DeLillonak, azt mondta, hogy ő soha nem egyezkedik előre a kiadóval. Először megírja a regényt, aztán tárgyal a kiadóval, így nincs meg a nyomás az elvárások miatt. Azt mondtam erre, „Don, az a helyzet, hogy szükségem van a megerősítésre.” Talán a következő regényemnél már nem fogod emiatt aggódni, de az elsőnél tényleg tudnom kell, hogy van egy életképes, komoly, létező kiadó, csak hogy megadja a bizalmat és a nyomást. Kellett az a nyomás.
Kereste ez a megerősítést más íróknál is?
Sok írót ismerek – Martin Amis, Salman Rushdie, sok író a barátom, nem csak a filmek miatt, hanem gyakran a filmek miatt. Sokat alkalmatlankodtam. Néha felhívtam Bruce Wagnert írás közben és azt mondtam, „Hello Bruce, ez egy normális dolog, vagy csak velem van valami?” Mire ő azt mondta „Nem, nem, ez normális, majd elmúlik, ne aggódj miatta.” Ez segített, mert volt egy hálózatom írókból, akikkel beszélhettem arról a folyamatról, amin éppen átmentem.
A regényírás sokban eltér egy forgatókönyv megírásától?
A kettő szinte egyáltalán nem azonos. A forgatókönyv egy nagyon bizarr hibrid írásféle, ahol a próza minősége teljesen irreleváns. Még jobb is, ha érthető és egyszerű. Ha olyan forgatókönyvet olvasol amit egy frusztrált regényíró írt, akkor utálni fogod a forgatókönyvet, mert tele lesz irreleváns dolgokkal.
Tehát a forgatókönyv minimalizálása fontos?
Egy gyors olvasást akarsz, ami pontos és ötletet ad ahhoz, hogy a csapatod mit tud tenni ahhoz, hogy megtörténjen. Nagyon korlátozó, tömörített írás. Egy regény teljesen más. Azt találtam, meglepetésemre, hogy a regényírás sokban hasonlít a rendezéshez. Te választod a szereplőidet, te végzed a világítást, te készíted a kosztümöket, a helyszíneket, a hanghatásokat, a special effectseket, a zenét. Mind te csinálod. Forgatókönyvíróként ezeket nem csinálod.
A másik aspektusa a regényírásnak az, hogy sokkal meghittebb volt. Van egy távolság a közönség és a film között, ami nem annyira meghitt, mint amikor valaki egy könyvet olvas – még ha csak a az arcod és a könyv vagy a képernyő közötti távolságot is nézzük. Ezért, amikor az első ember azt mondta, hogy „Olvastam a regényedet,” megdöbbentem. Egy nagyon meghitt kapcsolatom van ezzel az emberrel akit nem ismerek, ami sokkal jobban különbözik attól, amikor valaki azt mondja, hogy „Láttam a filmed”.
Még mindig képekben gondolkodik amikor regényt ír?
Nem tudom, hogy más lett volna-e akkor, ha nem vagyok filmkészítő; nem is tudhatom. Úgy dolgozok a karaktereimmel mint a színészeimmel – mozgatom őket a teremben, tudnom kell, hogy hol vannak fizikailag amikor beszélnek, mit csinálnak a cigarettájukkal. Csak tudom, hogy azt akarom, hogy a regényemben a karaktereim fizikailag létezzenek, azt akarom, hogy az olvasó érezze a háromdimenziós teret, szobrászati értelemben. Mindig is úgy éreztem, hogy a filmkészítés is szobrászat, szóval talán innen jön a kapcsolat. Ugyanakkor vannak írók, Tolsztoj például, aki nagyon jó volt ebben, pedig soha nem rendezett filmet. Szóval nem tudom, hogy van-e szükségszerűen kapcsolat.
Az a szabadság amit említett a regényírással kapcsolatban át fog menni a munkájába amikor a következő forgatókönyvét írja? Nehéz lesz visszamenni abba a korlátozott írásmódba?
Kétlem. Nem igazán hiszem, hogy átvihető. Egy újságíró ezt kérdezte tőlem, „A regényét inspirálta valamelyik korábbi munkája?” Szerintem fordítva értette meg a dolgokat. Nem a saját munkád inspirál – te vagy a saját munkád! Fe őszintén, nem hiszem, hogy bármelyik irányba átvihető, eléggé különálló dolgok, leszámítva azt, hogy mindkét esetben te vagy a drámaíró, aki a karakterekkel és az elbeszéléssel foglalkozik. Ha egy újabb forgatókönyvet írnék, nem regényírói módszerekben gondolkodnék.
A nyelvhasználat a Consumed-ban lenyűgöző. A főszereplők, mindkettő újságíró, olyan stilizált módon beszélnek, amit az informál, hogy milyen tárgyak iránt megszállottak és miket fetisizálnak.
Ez temészetes módon jelent meg, mert a kor szelleméhez igazodom. Úgy értem, íme (rámutat az iPhonomra, amivel a beszélgetést rögzítem). Manapság sok interjút készítek olyanokkal, akiket már régóta ismerek, akik nyomtatott formában dolgoznak és most próbálnak videóinterjúkat készíteni az újságjuk weblapjának számára az iPhone-jukkal. Kétségbe vannak esve; elvárják tőlük, hogy fotóújásgírásba, videó újságírásba kezdjenek. Részemről, ha két fiatal újságíró a főszereplőm, akkor az internet szerves részei lesznek, be lesznek dugva a technológiába, önvédelembe, vagy ebben az esetben a vágy miatt. Nem hiszem, hogy akár csak szokatlannak is tartanák ezt.
Ön szokatlanként gondol rá?
Nem. Mindig is technikamániás voltam. Alig bírtam kivárni, hogy a szövegszerkesztő átvegye az írógép helyét és alig vártam, hogy a digitális átvegye a film helyét. Semmi nosztalgiát nem érzek irántuk. Imádom a technológiát és azt. hogy lehetővé veszi az idő tömörítését, és imádom, hogy egy szövegszerkesztő sokkal inkább úgy dolgozik, mint az elméd. Az agyad nem lineárisan dolgozik, és a digitális világ sem.
Az új filmje, a Maps to the Stars, bár nagyon különböző, könnyedén osztozhatott volna a könyv címével. A karaktereket kevésbé emésztette fel a technológia, de a saját önimádatuk és a hírnév vírusa annál inkább.
Úgy hiszem, hogy Bruce és én ugyanabból a kor szelleméből élünk, szóval mindketten azonos jelekre reagálunk. Egyike azoknak a dolgoknak amiket Bruce-tól tanultam az volt, hogy ne féljek a pillanattól. A korai filmjeimben nem akartam túl egyértelműen utalni kifejezett kulturális dolgokra, mert attól féltem, hogy nagyon behatárolja időben a filmet, bár valamennyire elkerülhetetlen. Egy fiatal kritikus, muszáj volt nevetnem, aki csak most fedezte fel a Shivers-t azt mondta, „Cronenberg igazán jól megfogta a ’70-es évek hangulatát.” Nem én fogtam meg jól a ’70-es éveket; én voltam a ’70-es évek. (nevet) Azt hitte, hogy valami retró-újjáteremtés volt, vagy hasonló. Csak egy fiatal kritikus tud ilyet összehozni.
Szóval a Maps-ben folyamatosan napi szinten korszerűsíteni a dolgokat, mert vagy 10 éven keresztül dolgoztunk együtt a forgatókönyvön. A regényben is így volt, a dolgok folyamatosan változtak – új Nikonon jönnek ki, új lencsékkel. Láttam Bruce-nak köszönhetően, hogy emiatt nem kell aggódni, nem jobban, mint Tolsztojnak kellett a Háború és Béke megírása alatt. El kell fogadnod azt az időt és a pillanatot amiben írsz, és nem szabad attól félni, hogy elmélyülj benne és ne szűrj ki belőle túl sokat.
Olvas kortárs műveket?
Igen, állandóan olvasok. Igyekszem utolérni magam. Most például, William Gaddis J R könyvét olvasom, amit eddig még nem olvastam. Az mindig izgalmas. Továbbá azt a Patrick Melrose regényt olvasom, amiről eddig még nem is hallottam. Mindig hat vagy hét dolgot olvasok egyszerre.
Az adaptáció ötlete más lett a regény megírása után, most, hogy megtapasztalta azt a meghittséget amit említett?
Nem hiszem, hogy más lesz. Úgy képzelem, hogy meg fogok írni egy másik regényt, és azt igazán szeretném rövidebb idő alatt megírni, mert a Consumed megírása nyolc évembe telt, emelett még négy filmet is leforgattam. Ez nagyon nehéz és furcsa. Nem is tudom, hogy pontosan mennyi időmbe telt megírni a regényt. Nagyon csábító filmajánlatnak kell lennie annak, ami elvonna a következő regényem megírásától, de természetesen megtörténhet. Nem hiszem, hogy bármilyen hatással lenne a filmkészítési folyamatomra. Olyan folyamat az, amit nagyon is jól ismerek, és ez nem fog megváltozni. Nem változhat meg.
Adaptálná a Consumed-ot?
Először arra gondoltam, hogy igen. Azt gondoltam, „Hé, mennyi rendezőnek vagy regényírónak van erre lehetősége?” És van öt producerem, mindegyikükkel dolgoztam már korábban, akik azt mondták, hogy nagyon szeretnék megfilmesíteni a regényemet, velem együtt. Aztán rájöttem, ez az utolsó dolog, amit meg akarok csinálni. Unatkoznék. Ezt már megcsináltam.
Mi van akkor, ha valaki más akarja megfilmesíteni a regényét?

Az érdekelne. Az sokkal érdekesebb lenne, valami más rendező készítene filmet a regényből, és tönkretenné, elárulná a regényt, ahogy tennie is kellene.

Forgatókönyvek, szerepek. Te hogy választanál?

I: So the other week I was chatting to Robert Pattinson and Guy Pearce. What sort of scripts don’t you see enough of and don’t you say good ones.
GP: I’d like to see more funny scripts. That are actually funny.
RP: Yeah. I never find.
I: Really? Okay, it was a press junket. But let’s just all pretend, we were hanging in say the sauna of an exclusive beach resort on the tropics, or something.
GP: And it’s an interesting thing, I’ve never really done many, or any comedies really, but I did work on a funny film and it was really interesting kinda trying to get the sense of what really was funny, and what seemed funny on the page wasn’t funny when we were doing at all, things that we were doing that we didn’t think were funny ended up being funny, you know, so comedies are difficult.
I: Are there characters that you wish you were cast to play but you never have?
GP: Edward from Twilight. Clearly. But they needed someone younger. I would have been amazing!
RP: I could have killed him!
I: Actually, can we just loose the sound effects? Felt a bit too really stick there.
GP: I was going to do the Ripley films, I remember meeting the directors
I: By the Ripley films he means the one with Matt Damon.
GP: You know Matt Damon, Talented Mr Ripley.
I: This is Robert’s take on things.
RP: I think every character would be my favourite character when I’m doing it.
I: So you’re quite fickle then?
RP: That sounds terrible. But I was thinking about this morning, I kind of, the last one I’ve done has always been my favourite experience.
I: And then you never get into trouble by saying an earlier filmjob favourite.
GP: That’s right.
I: This is my favourite film!
RP: This is the best job.
GP: My third last film was definitely my favourite. Not the second last and certainly not the last one.
I: I’m asking these two Hollywood stars about the roles they played, because today we’re talking about casting. Lerning how as a director you can entice the right talent to your project. Or as an actor, you want to know what it’s like on the receiving end of your audition. Or perhaps you want to become a casting director, who discovers the next Robert Pattinson or Guy Pearce.
I: A múlt héten Robert Pattinsonnal és Guy Pearce-szel beszélgettem. Milyen forgatókönyvvel nem találkoztok eleget és nehogy azt mondjátok, hogy a jókkal.
GP: Én szeretnék több vicces forgatókönyvet olvasni. Igazán vicceseket.
RP: Igen. Soha nem lehet találni.
I: Igazán? Oké, ez egy sajtótájékoztató volt. De tegyünk mind úgy, mintha egy előkelű tengerparti hotel szaunájában lennénk a trópusokon, vagy valami ilyesmi.
GP: És ez egy érdekes dolog, soha nem csináltam sok, vagyis egyetlen komédiát sem, de dolgoztam egy vicces filmen és nagyon érdekes volt próbálni elkapni azt az érzést, hogy mikor tényleg vicces valami. Ami annak tűnt a papíron, nem volt az amikor csináltuk, és csináltunk dolgokat amikről azt hittük, hgoy nem viccesek, mégis azok voltak, szóval a komédia nehéz dolog.
I: Vannak olyan karakterek amiket szerettetek volna megkapni de soha nem játszottatok?
GP: Edwardot a Twilightból. Egyértelmű. De valaki fiatalabb kellett nekik.
RP: Meg is öltem volna!
GP: Lenyűgöző lettem volna!
I: Igazából, nem lehetni elhagyni a hang effektusokat? Kezdett kicsit sok lenni.
GP: Úgy volt, hogy én leszek a Ripley filmekben, emlékszem, hogy találkoztam is a rendezőkkel
I: A Ripley filmek alatt azokat érti, amikben Matt Damon van.
GP: Tudod, Matt Damon, A tehetséges Mr Ripley.
I: Nézzük Robert elméletét.
RP: Szerintem minden karakter a kedvencem lenne, amikor csinálnám.
I: Szóval bizonytalan vagy?
RP: Ez szörnyen hangzik. De pont ezen gondolkodtam a reggel, és mindig az a kedvenc tapasztalatom, amit a legutóbb csináltam.
I: És így nem jutsz bajba azzal, hogy a korábbi filmedet mondod.
GP: Ez igaz.
I: Ez a kedvenc filmem!
RP: Ez a legjobb munka.
GP: A harmadik legutolsó filmem volt a kedvencem. Nem a második utolsó és semmiképp sem a legutóbbi.
I: A két hollywoodi sztárt kérdezem a karakterekről akiket játszottak, mert ma a szereplőválogatásról beszélünk. Megatnulni azt, hogy mint rendező hogyan csábítsd el a megfelelő tehetségeket a munkádhoz. Vagy mint színész, tudni szeretnéd, hogy hogyan fogadták a meghallgatáson való szereplésedet. Vagy talán szeretnél casting director (szépen magyarul) lenni, aki felfedezi a következő Robert Pattinsont és Guy Pearce-t?

-twmmy-

About Bel Ami

Miláčik – Bel Ami
My son’s words, but his opinion about the film and mine:  we have equal opinions.
I remember it was more than two years ago that word had reached into my ears that the novel of Guy de Maupassant titled ‘Bel Ami’ was about to be adapted on screen. The cast was already fabulous: the leading role of Georges Duroy was given to Robert Pattinson, the young actor trying to squeeze himself out of the stereotype of being a teenage idol. The list of leading actresses at the same level of importance (or even more important) included Uma Thurman, Christina Ricci and Kristin Scott Thomas. The film already had a Hungarian relation, as the Paris street scenes were shot on the streets of the more cost effective Budapest and even the French Riviera is substituted by the Tihany peninsula on lake Balaton. (With the southern shore removed on post-production, as the viaduct of the motorway would show weird.)
Somehow the distributor had not found it important to bring ‘Bel Ami’ to the cinemas in Hungary, but after all, I don’t care. Still, the cinema in the not too distant Štúrovo, Slovakia had the film on its programme. I joined my family on the trip, to watch the film in English, with Czech subtitles (really Czech, with the letter ů in the text). There were five more people present in the comfortable, air conditioned place, which had the ability of 3D-screening and 7.1 Dolby Digital sound. Not bad for the cinema of a small town with ten and some thousand inhabitants, compared to similar facilities in the region. Before taking wide consequences from the low number of viewers, I’d make the remark that the next film on the programme did not attract more of them. So, let the curtain roll.
Just a few lines on the story if someone would not find it familiar: the (anti)hero of the story set in the year of 1890 is the hardly literate Georges Duroy, who lives in a battered tenement in Paris and works as a railway cashier – and he becomes a social climber, making his fortune mostly by sleeping with wives of powerful men. Meanwhile he is unable to write a single sentence on his own, but he is indeed able to look charming and do things needed to win the hearts of neglected women. I think I don’t rush too ahead when I say that by the end of the film, the high society life sits well with Duroy. Very well.
Is the story familiar? Several critics find paralel syndromes when looking at the life of Duroy and looking at the carreers of short-time stars of the present days. This might be a real analogy, but there are differences: Duroy of the film does not think of himself as a talented man. He does not even act consciously, he is a man of his instincts, and he is getting shown a few possibilities, which he uses according to his own talent. (i.e. sleeps with more women) The person showing these possibilities is Clotilde (played by Christina Ricci), who ends up being given a couple of verbal slaps, given by the very man she loves.
Let’s now leave the storyline – if interested, the book is present in the libraries or one can travel to a country where it is still/already in the theatres. Or one can wait the release of the DVD. (And then order it from another country…)
Take now a look at the actors. I admit that I’m not one of the screaming Pattinson-fans, and there is no way that I’d start screaming if I saw him walking in the streets of this place. Yet he was a positive surprise to me: looked with an empty face when he had to use an empty face and looked angry when he had to look angry. Duroy is such a character, an empty, shallow beast, who gets angry easily. Hands up if you don’t know such a person and smile, because you’re lucky. Listing the three leading actresses: there is Uma Thurman as the injured, intelligent but sometimes ebulient Madeleine. We’ve got Christina Ricci, charming, a little silly as Clotilde, who loves Georges almost unconditionally – it’s easy to believe that she’s the poor good girl used up by the evil Georges. Kristin Scott Thomas is great at playing the elegant lady neglected by her husband. Philip Glenister plays the arrogant, rich editor, Charles Forestier brilliantly. Looking at the job done by the actors, I don’t find anything disputable.
Taking a look at the directing of the film. Some changes between the scenes are slow and forced at the first sight, but this is not Avatar, and remember, we’re not watching a videoclip but a period novel adaptation. We get a large amount of close-ups, I found this a bit unnecessary and boring, whoever was the subject of the actual close-up. It was odd to me that Pattinson was tried to be made look older by leaving this partly unshaven stlye. First of all, it didn’t succeed, secondly, in a period when guys had the possibility to join the army at the age of 18 (or under), being a retired solider at the age of twenty-some is not very surprising. This unshaven style simply doesn’t work – a moustache, a beard, or nothing. But this really is bagatelle.
The music was all right, the sound was fine. I’ve already wrote on the location, it was funny to recognise some of the buildings. Or even the interior of the tenement of Duroy, you’ve seen one, you’ve seen them all: some buildings in the inner city still can be sold as 100 years old, almost without modifications.
As a summary: ‘Bel Ami’ was a pleasant film to me, interesting, sometimes even exciting.

8/10