A The Roverről

Nah, a magyar címmel nem értek egyet, de jobbat meg nem tudok 🙂 Viszont annak
alklamából, hogy tegnaptól kapható Amerikában a digitális adathotrdozón. A mázlisták. Nálunk kiadják? Valaki tud valamit?

Pearce: “I’MA KILL YOU FOR PLAYING EDWARD!”
Pattinson: “Sure. Tired anyway.”
Innen:
Idáig
Mit várhatunk
Mindig is úgy gondoltam, hogy az ütemezése bármelyik filmnek is, soha nem elrettentő dolog. Hacsak, persze, az ütemezés megengedi, hogy azon kapd rajta a filmet, hogy próbálja manipulálni az érzékeidet; ebben az esetben ez teljesen más történet, továbbá – sok lényeges helyen – hiba a művészi film készítésének próbálkozásában.
A lassú filmek, ugyanakkor, többször okoztak egész kielégítő tapasztalatokat, mint nem, főleg a teljesen lenyűgöző képi gyönyörűsége miatt, amit hirtelen észre tudtam venni és el tudtam sajátítani, a tökéletesen megírt karakterek mellett. Azon rendezőknek, akik ilyen filmeket rendeznek, szinte mindig van egy bizonyos érzékük a csend használatára – és a módra, ahogy fegyverként tudják azt használni a narratívájuk során. Ezért bár a rendező-forgatókönyvíró David Michod második teljes hosszúságú drámája, a Rover, széles körű bemutatást nyert különböző pozitív kritikákkal, volt pár igen kedvezőtlen hasonlítás is olyan antiutópia filmekhez, mint a Mad Max és – egy ésszerűen közelebbi – Cormac McCarthy regénye, a The Road (filmre vitte John Hillcoat). A probléma a korábban említett írókkal? A narratív szünetek, melyeket leginkább a vontatott ütemezés okozott.
De ezek pont azok a sarkított reakciók, amikről hallottam olyan meditatív karakterelemzések kapcsán is, mint a The American és Under the Skin – két olyan film, amiket sokra tartok. Ez így már magában azt jelentette, hogy jó eséllyel indul számomra a film, mert soha nem lehet tudni, hogy mások fejében milyen messzeségekbe nyúlik a meg nem értés. Michodnak, akinek előző filmje, az Animal Kingdom egyhangú kritikai elismerést nyert, most valószínűleg bizonyos elvárásoknak kellett megfelelnie.
A kérdés – amire azóta kerestem a választ, mióta először láttam az érdekes előzetesét – oda meg vissza, hogy vajon a film elnyeri-e tetszésemet. Mert elképesztően szerettem volna, ha igen.
Miről szól?
Egy évtizeddel azután, hogy Ausztráliában összeomlik a gazdaság, egy zárkózott férfi (Guy Pearce; Memento) egyetlen tulajdonát könyörtelenül ellopják: az autóját. Szinte megszállottan vissza akarja azt szerezni, elindul utána, közben találkozik Rey-el (Robert Pattinson; Cosmopolis), aki az egyetlen valószínű kulcsa ahhoz, hogy visszakapja az autóját.
A Jó, a Rossz és a Csúf
Felületesen nézve, ki indulna útnak azért, hogy visszaszerezze az ellopott autóját? Senki, igazából. A film író-rendezője, David Michod viszont biztosít arról, hogy az elbeszélés ennyi, és nem más. A forgatókönyvet az év két legbrilliánsabban írt karaktere segíti. Amíg Pearce magányos farkasa egy folyamatosan futkározó talány, aki hagyja, hogy a közönség találja ki az indítékait és az elmebetegséget az ösztönös impulzusokon alapuló döntései mögött, Pattinson Rey-e, akivel maga szintjén fogsz azonosulni és együtt érezni, egyből megnyeri a közönség szeretetét. A párbeszéd, amit a két karakter megszakítva oszt meg, lehet, hogy nem való sokaknak, de amint bekerülsz a film fantasztikus atmoszférájába, jó eséllyel kedveled meg a társalgásukat.
De a párbeszéd, bár ütős helyeken van, nem a fő erőssége a filmnek. A csend az, ami váratlanul érint. Míg a párhuzamos vágás önmagában nem rossz technika, Michod és csapata úgy tűnik szűndékosan kerüli el, hogy annak érdekében, hogy két párhuzamos történet előre haladjon egy filmkockán. A jelenetek zömében úgy vannak felállítva, hogy pont jó keretet adjanak; a mélysége és az űr magyarázza meg mindazt, amit a háttérben lehet látni, és ez az, ami pluszt ad a filmhez. A film elején van egy feltűnően gyönyörű jelenet, ami példája annak, amit korábban állítottam. Natasha Braier filmoperatőr jeles osztályzatot érdemel azért, hogy ilyen tökéletesen pompás technikákkal állt elő a mozgó fotózáshoz ami ebben a filmben található, azzal a kettős céllal, hogy egyszerre tűnik káprázatosnak míg elsősorban támogatja a történet mesélését – szinte mint egy hozzáadott eszköz.
A vágás során, bár lineáris, sok szorosan kötött folytonosság-nehéz átmenet található a jelenetek között. Peter Sciberras vágó, ugyanakkor, nem fél attól a merész döntéstől, hogy néhány jelenetet hosszabban hagyjon, mint ahogy az egyébként értelmet nyerne – és a legjobb dolog ebben az, hogy nagyon is működik. Néhány áttűnés itt is gyönyörűen működik. Észrevettem, hogy annak a legtöbbje, amit a laikus csak „átúsztatásnak” fog nevezni a jelenetek között, az leginkább egy igen lusta gyakorlat az átmenetben, sok független film esetében; az semmi, de még olyan reklámok is vannak, amik használnak átúsztatást jelenetek között annak ellenére, hogy semmi értelme. Itt viszont, szerencsére, van egy hozzáadott drámai hajlama az átúsztatásnak, amit ugyan nem tudok határozottan megmutatni – de a dinamikája a használatának nagyot durran.
Az egész produkció kivitelezése egy nagyon letört, minimalista légkörrel büszkélkedik – szinte felidézi a népszerű Mad Max franchise világát. Magányos utak, poros, piszkos tárgyak, és sivatagos, homokos hegyszorosok melyek a végtelen mélységig húzódnak az út mindkét oldalán, melyen a film főhősei mennek a film nagy részében. Egyedül ez készíti fel a közönséget arra, hogy mi fog még jönni.
Az atmoszférikus nyelvezethez az Antony Partos által írt zene ad még sokat, aki visszatér Michodhoz az Animal Kingdom után. Bár a háttérzene nagyon is alábecsült, az az, ami felpörget a gyanakvás szükséges érzéséhez.
Talán az egyik legmerészebb– és talán legtöbbet tárgyalt – húzásuk a zenét illetően az volt, hogy randomszerűen belerakták Keri Hilson Pretty Girl Rock című számát a filmbe. A kulcsa ennek az, hogy megértsük, hogy a rendező miért döntött úgy, hogy hirtelen belerakja ezt a dalt az események történésével kapcsolatosan. Felületesen nézve, ugyanakkor, várható volt, hogy sok sarkos reakció fogja érni a filmet, melyek közül legtöbbje azzal fog foglalkozni, hogy miért van a hirtelen szünet az egyébként konzisztens filmben. Azt viszont nem lehet letagadni, hogy egy ennyire radikális lépés megtétele (kockáztatva ezzel a szokásos nézőközönség elvesztését) egy olyan hőstett, amiért a rendező tapsot érdemel, ha másért nem is, de a tiszteletből mindenképp.
Szóval mi nem szerethető a filmben? A vége – a nagy felfedés – félrsikerült ügy lehet néhány néző számára. Egy olyan filmnél, ahol a felépítés meseszép volt, az egész mögötti ok lehet némileg nyomasztó. Nem mintha a vége gyenge lenne; az indoklás önmagában erős kontrasztban áll azzal, amit a film ad a közönségnek.
Előadni vagy nem előadni
Az egyik legerősebb pontja a filmnek mindenképp az, akiket Michod szereplőkként választott, ez olyan erőteljes tehetségeket jelent, mint Guy Pearce (Memento) és Robert Pattinson (Cosmopolis). Pearce, főleg, szinte abszolút lenyűgöző azzal a széles, mindig dinamikus érzelmi skálájával. Mivel elég kevés szövege van, sokkal többet ad a testbeszéde. Az, hogy a közönség ezen felül úgy próbálja megoldani a karakterének történetét, mint a Rubik kockát, szintén segít. Bár Pearce fantasztikus, Pattinson lesz az, aki meglepi a filmrajongókat; rajongókat és becsmérlőket egyaránt. Teljesen beásva magát a karakterének világába, Pattinson egy tökéletesen árnyalt előadást produkál, ami egyszer sem nyújtja azt az érzést, hogy nagyon próbál valaki más lenni. Tudatosan távolodik el a Twilightban róla kialakított képről lépésenként, és jó okkal, Pattinson azért van, hogy meglepetést okozzon és ez sikerül is neki, okosan kimutatott érzelmein keresztül. Pattinson ezen felül olyan szerepet kapott, ami szinte egy megveszed-vagy-eltöröd karakter – valóban egy kötéltánc – de győztesként jön ki belőle.
A mellékszereplők közül Gillian Jonesnak van a legrövidebb és leghatásosabb szerepe az összes közül. A szerep akit játszik, vagy illik, vagy nem illik a történetbe, de mint egyike azoknak a random embereknek, akikkel Pearce találkozik, mindenképp egy olyan emlékezetes jelenete van, ami hosszú ideig megmarad az emberben. Scoot McNairy (12 év rabszolgaság) energikus és hathatós. David Field, mint a nyugodt-de-gunyoros tagja a bűnöző csoportnak, szintén élvezetes nézni. Susan Prior is hatásos orvosnőként. A többiek is hatásosak.
Megéri?
Nos, ez attól függ, milyen filmeket szeretsz*. Ha valamilyen vad okból egy fegyveser-lángoló-tűzharcos-és-autós-üldözős, Mad Max-szerű filmre számítasz, akkor csalódni fogsz. A film gyönyörűen működik egy lassan kibontakozó drámaként; egy karakter tanulmány két hibás és kiszámíthatatlan emberről, akik minden valószínűség ellenére egy közös úton találják magukat. Michod írta és rendezte precizitással és meggyőződéssel, a film célja nem örömöt okozzon, hanem hogy olyan történetet meséljen el, amit a rendező akar. A film sok kérdést fog felvetni; érzelmi, politikai, de még narráció értelemben is; de a válaszokat jobb ha mi, mint közönség keressük meg. A közönség egy része meg fogja kérdőjelezni a film végének hitelessége, vagy Hilson Pretty Girl Rock számának használata, ami épp pár lépésre távolítja el a filmet attól, hogy abszolút klasszikus legyen. Ezt félre téve a film mindenképpen szolid a rendkívüli módon megírt története és rendezése, a mindenkinek örmöt okozás ellenállása és a mesteri előadások miatt.
Jó ítélőképességű, kíváncsi közönségnek ajánlott. Legalább egy próbát megérdemel.
Csillagos Értékelés: 4/5

Advertisements

Filmvilág kritika a Roverről

És akkor most angolra fordítva a szót
The Rover – Roaming in the Haunted Land
Michôd’s Haggard Apocalyptic Movie Is A Deliberate Counterpoint Of Mad Max
by Márton Jankovics
Ever since the Mad Max series it has been a cliché how suitable is the cineramic doomsday for Australia, a land thriving in barren landscapes and deserted highways. Apocalypse, unsuprsisingly, became an important export asset of the film industry of the country. This theme floats above the plot even when the genre of the film is western (The Proposition) or family drama (Animal Kingdom).
However, the fact of the apocalypse is not only carried in The Rover as a latent disease, but is maintained as a fact, following the path laid out by Mad Max. The onset is followed by the lean disclosure that the plot is now ten years beyond the otherwise undisclosed ”collapse”. What that means, remains almost completely unknown even later, as the film is hardly less laconic as its mysterious protagonist, Eric, who makes the Man with the Harmonica from Once Upon a Time in the West a lazy tattler. We can only guess around about the fate of the other continents, and also only half a sentence is muttered in the topic of hard life in the remaining cities. The intentional lack of information proves to be a powerful tool, preparing the frustrating revelation: this post-apocalyptic world lies disturbingly close to our own reality. No nuclear explosions can be seen, no natural cataclysm happens, nor a global zombie outbreak is shown, and even the prospect of the final exhaustion of the planet is missing to stand guard on the border of reality and fantasy.
The world is not ended with an explosion common for the genre, but with low-pitched whining – if it is ended at all. For a lot of business goes on as usual: global money circulation is not suspended, just transformed; the multicultural melting pot keeps boiling, and even there is a military force patrolling the prarie with its own unclear intentions and competency. In addition, the entire film lacks the scenical view on the ending of the world: no spectacular adventurousity and baroquesque barbarism of Mad Max is shown, just thin minimalism, which pushes even the most extreme state of emergency to the level of grey everyday routine. The delimination from the great predecessor is made unambiguous in the very beginning: not only some Holdens and Nissans take the place of the awesome tribal vehicle compositions, but also is the slow car chase of the exposition seems to be the intentional antithesis to the wild races of the Mel Gibson-movie. Not to mention that the only car crash during the 103 minutes of playtime is sarcastically drawn to the background by the director.
The already mentioned Eric crosses this disintegrating society, accompanied by a mildly more talkative companion, Rey, both searching the same person – Rey’s brother – for absolutely different reasons. Their motives are far from definite, yet they are pushed aside by a far more important question: the stake of the journey is not whether their quest ends successfully, but if any kind of trust can be rekindled in this haunted country, or the drought of nihilism would kill all human interaction beyond mere combination.
The bleak scenery combined with industrial music is a perfect way for the creation of the mood of the film, still, the vitalisation of the almost too minimalistic plot is carried out by the two protagonists. The smashing acting by Guy Pearce is not surprising at all, as he is not displayed in such a role for the first time. Director David Michôd tells in an interview that the spent, wry character of Eric was specifically designed for Pearce. Robert Pattinson seemed to be a more risky pick, however, following Cosmopolisby David Cronenberg, the pretty guy of the Twilight-films stands his ground, getting auspiciously away from the gravitational field of the sentimental vampire saga. (One of the rare humorous moments in the film is when Pattinson sings along with the radio the chorus of „Don’t hate me ’cause I’m beautiful” in the desert night.)
The Rover proves to be a positive confirmation in the case of the young English star, and it is also assured that the first film, Animal Kingdom by director and scriptwriter David Michôd was not simply a flash, and that Michôd, alongside John Hillcoat is the most promising contemporary Australian filmmaker.
-twmmy-

Esquire szerkesztői levél

itt az Imagebam-os link, ha olvasni is akarjátok az eredetit.
És itt a fordítás
Láttál valami jót a moziban mostanában? Én sem. A nyári mozik – és, egyre inkább tavaszi és őszi mozik is – áldozatul estek a dörgedelmeknek és üresfejűeknek: a csúnya, sokcsápú szörnyneknek, a blockbustereknek. Nos, én benne vagyok egy fölösleges autósüldözésnek és egy elnyújtott szex jelenetnek, vagy fordítva. Pont annyira egyértelmű az ízlésem, mint a következőnek a sorban, aki a jumbo Diet Coke-ra vár. De még engem is legyőzött Hollywood felduzzadt ’sátorfa’ filmjei – legyengített extravagancok, amik azért készültek, hogy kielégítsék a tiniket Sao Paolo-tól Guangzhou-ig, de azoknak nem szól, akik több iránt érdeklődnek mint CGI robbanások és nehézkes bölcsességek, amik könnyen lefordíthatóak mandarinra. Eddig 2014 nyara pont olyan szellemtelen volt, mint az emlékezetünk utóbbi éveiben: Transformers 4; egy új Godzilla; még egy Planet of the Apes; még több X-Men; egy Hercules remake a Rock főszereplésével és Cristiano Ronaldo barátnőjével (nem árt vigyázni, Meryl Streep).
Mindezek egy olyan évben, amikor már volt egy Captain America és egy másik végnélküli folytatása a Spider-Man filmeknek.
Elérkeztünk egy lakmározz vagy éhezz szituációhoz: a díjazandó filmek mind egyidőben érkeznek, egy feldolgozhatatlan menüsor epikus érdemekkel Karácsony előtt és után. Aztán hónapok telnek anélkül, hogy bármi érdekesen rágódhatna az ember, hacsak nem látogatsz el személyesen a Cannes Film Fesztiválra, amit én nem teszek meg, mert az szörnyű.
Ez azért így nem teljesen igazságos. (A filmekkel kapcsolatban és nem a Cannes Film Fesztivállal, mert az l’horreur.) Imádtam Ralph Fiennes-t a Grand Budapest Hotelben és Scarlett Johanssont az Under the Skin-ben. Az Anchorman 2 viccesebb volt mint kellett volna lennie. Ugyanígy a 22 Jump Street. Amint látjátok elég szűklátókörű vagyok: kétségem sincs afelől, hogy igaz filmrajongók több érdekes nemzetközi indie filmeket hozna fel példaképp, amik nem jutottak el a helyi ületközpont képernyőire. De ami engem illet, az előbbi lista tökéletesen bemutatja az Oscar óta adott legjobbakat.
Tehát örömömre szolgál, hogy ajánlhatok egy olyan filmet, ami a nyári hőségben kerül bemutatásra, bár a kábultságodból egyáltalán nem fog kirángatni. A címe a Rover, írta ls rendezte az a David Michod, aki az erkölcstelen 2010-es ausztrál családi krimi-drámát, az Animal Kingdomot is csinálta, főszerepben Guy Pearce és az Esquire ehavi borítóképén lévő férfi, Robert Pattinson.
Pattinson, mint az minden pattanásos tini meg tudja mondani, a Twilight filmek tűnődő fő-vámpírjakénet jutott a mega-hírességhez. A választói eddig szinte csak fiatal lányok és azok különc anyukái voltak. R-Pattz-nek hívják, de nekünk nem szükséges csatlakoznunk az elférfiatlanosításba.
És egyébként is, ahogy Sanjiv Bhattacharya állítja a Pattinsonról készült profiljában, ez meg fog változni. 28 évesen Pattinson már nem a sápadt szívdobogtatója a fiatal felnőtt éveknek. A Roverrel igazi tehetségként mutatja be magát egy olyan alakítással, ami felrobbantja azoknak a blockbustereknek a pirotechnikáit.
A film egy antiutópia Ausztráliában (van másfajta is?) egy évtizeddel egy nyilvánvalóan katasztofális esemény után, amit összeomlásnak neveznek. Pattinson játssza Rey-t, egy fiatalembert akit otthagytak az utca szélén egy lepusztult, lakatlan városkában. Hasán egy vérző lőttseb, Rey egy ijedt hülye: kétségbeesett, izgága és megvesztegethető. Pearce erőteljesn és szófukar mesterlövésze (van másfajta is?) veszi fel és száguld vele tovább a végzete felé.
A Rover egy létezésen alapuló Western, a Sergio Leone fajta tradíciót követve és olyan poszt-apokaliptikus úti film, ami nyomokban emlékeztet a Mad Max-re. Néhány része kicsit sok, őszintén szólva; helyenként annyira komor és szünettelen addig a pontig, ahol már értelmetlen. De nagyon sok jelenet fantasztikus. Egy kifejezetten megragadt bennem: Pattinson egyedül ül a kocsiban este, a műszefal világításában, ahogy gyengéd fejhangon énekel együtt a rádióval egy édeskés popdalt: Don’t hate me ’cos I’m beautiful. Egy okos, ön-gondolkodtató szünet a csonkítások sorozatában. Vajo a twihardok mit fognak levonni ebből?
A Rover nem az egyetlen érdekes Pattinson film amit nézhetünk. Benne van az ősszel érkező David Crononberg filmben is, ami egy hollywoodi szatíra Maps to the Stars címmel. Egyebek mellett befejezte a munkáját Werner Herzog és Anton Corbijn filmjein is. Ennél még az is jobb, hogy az Esquire-el készített interjúja sörözéssel és grillezéssel telt Sanjiv házában LA-ben. Ettől még többre tartjuk. Olvassátok el az interjút, nézzétek meg a filmeket és készüljetek fel arra, hogy az előítéletetek meg fog változni.
Az, hogy hollywoodi sztárokat vendégeljen, nem az egyetlen hozzájárulása a Nyugati Oldali emberünknek ebben a témában.
Már eddig is tudtuk, hogy Sanjiv tud inni. (Ezt a saját káromra derítettem ki, több mint egy alkalommal.) Most már azt is tudjuk, hogy Sanjiv tud füvezni is. (Oké, már ezt is tudtam. De már régen volt.) Egy denveri útja során bizonyította ezt be, amikor a cannabis törvényesítése mellett írt egy történetet. Fennkölt hangulatú darab, ahogy sejteni lehetett, de olyan kérdéseket is felvet, minthogy képes-e a liberális Colorado megtanítani a világ többi részét a drogok körül folyó végzetes háborúkról.
Ezalatt Johnny Davis nyomozást indít a pengék után amiket reggelente használsz borotválkozáshoz. Kevin Braddock faggatja az arcot, ami az új sine qua non lett a média szerinti férfi stílusban. Richard Benson megmutatja milyen nehéz Leeds United szurkolónak lenni. Edwin Smith szemlélgeti a jobboldali Paul Staines blogger karrierjét. AA Gill megírja a nyári stílus szabálykönyvét. És Jeremy Lan(r)mead azon filózik, hogy mit vegyen fel egy buzi-homokos-hogy mondják ezt szépen? Esküvőre (a sajátjára, ami azt illeti).
Végezetül, elérkezett az új évada a férfi ruházatnak. Az Esquire csapat elment Wales-be (hova máshova?) hogy fényképeket készítsen a nemzetközi márkák legjobbjairól. Azt mondták meglehetősen nagy produkció volt: lenyűgöző helyszín, ezt itt nem látom, egy rakoncátlan ló, végtelen ruhacserék. Akár hívhatnád egy nyári blockbuster forgatásnak. De azok minket nem érdekelnek annyira.
-twmmy-